Ez van.
Ilyen az élet.
Valakinek ezt is meg kell csinálni.
Ezt dobta a gép.
Ez jutott nekünk.
Mit lehet tenni?
Nem is mondom, úgyis mindegy.
– egyre csak ismételgetik körülöttem,
én pedig inkább odébbállok,
mivel a szomorú részvéttel
csak megölném őket.
Hát ez van…
Megőrült mindenki, a világ,
az ország, a város, még
a rendes szomszédok is.
Állandóan, mindenhol
vigyázva kell kerülgetni őket:
a munka lihegő őrültjeit
a politika kiabáló őrültjeit
a vallás ájtatos őrültjeit
a szerelem szomorú őrültjeit
a vásárlás léha őrültjeit
az “igazság” ideges őrültjeit
az “elvek” karót nyelt őrültjeit
meg ezerféle más őrültet…
Sárgásbarna, zörgő levélágyon sétálok
A csípős, hideg levegőben
füst, és erjedő avar szagát viszi a szellő,
cipőmmel feltúrom a leveleket,
melyek alatt hűlő nyári emlékeket találok.
Éjszaka a tücskök zenéjét hallgatom
Végre nem emberek énekelnek
az összetört, szomorú szívükről,
vágyakról, álmokról a másikról.
Csak ciripelést hallok, furcsa
zenét, amiben úgy tűnik minden
benne van, az egész éjszaka,
a világ, én, a múlt, meg a jövő…
aztán elalszok…
Másnap némileg csalódottan olvasom:
“A hímek ciripelésükkel csalogatják
párzásra a nőstényeket.”
Gondjaimat leáztatta a tenger
a parton gyerekként keresek
kagylót, csigát, furcsa köveket,
erős várat építek a homokba,
hallgatom a tenger mormoló dalát,
a nagy messzeségben, ahol az ég
és a tenger égszínkéken összeér
keresem a szakállas Poszeidónt,
meg vígan úszó, okos delfineket,
aztán a sziklákon mászkálok,
mint egy izgatott felfedező,
aki először jár ezen a vidéken
aztán úszok a tengerben
gyorsan sikló hal leszek,
aztán kijövök, megtörölközök
“nem tart már sokáig” – gondolom.
És újra egy irodában ülök,
verem a klaviatúrát, körülöttem
ideges, a munkától megbolondult
emberek, de a monitor mellett
ott egy sima, fehér kő a partról,
ami megvéd az őrületükről.
Hajnalban kelnek a panellakásukban,
ahol nyáron fuldokolnak az emberek
egész nap géppel vagy kézzel pakolnak
palettákat, dobozokat, vasszekrényeket
közben sokat nevetnek, viccelődnek,
ha pedig mérgesek, akkor ordítanak,
egymással, meg akivel csak tudnak,
kimennek a cigizőbe, szívnak egy slukkot
a szabadságból, amiből kevés van nekik,
szünetben beszélgetnek, olcsó ebédet esznek
munka közben szeretik, és gyűlölik egymást,
aztán leteszik a műszakot, otthon vannak a
családdal, vagy kétségbeesve egyedül,
olcsó sört isznak, az álmaik viszont drágák
aztán másnap hajnalban felkelnek megint
a panellakásukban, ahol kicsi az erkély
egész nap géppel és kézzel pakolnak
palettákat, dobozokat, vasszekrényeket
erősek, kemények, mint a farkasok
de nem tudom boldogok-e vagy sem.
Rövidek 