A férfi a tenger felszínén lebegett, alatta a mélysötét víz kavargott, felette a vakítóan kék ég feszült. Legszívesebben alámerült volna az alatta terpeszkedő sötétbe a sok rejtélyes tengeri élőlény közé. Egy lett volna közülük, némán, lomhán úszkált volna a sós vizekben, távol az emberektől, távol mindentől, ami meghatározta létezését. Aztán nem gondolkodott, csak lebegett tovább, lassan mozgatva kezeit és lábait. Úgy érezte, mintha évek óta ringna a vízen. A problémáit, gondjait lemosta róla a tenger. A céges, munkahelyi hülyeségek, tartozások, és az apró-cseprő gondok mind lehámlottak elméjéről, beleáztak a vízbe, majd alámerültek és lassan elenyésztek a sötét mélységekben. Egy idő múlva fújt egyet, és nyugodtan tempózva kiúszott a partra, és leült az egyik vízbe nyúló sziklára. Csurom víz volt, bőrére só tapadt, de a hajnali nap már meleg volt, és lassan száradni kezdett. Senki sem volt rajta kívül a parton. Miután megszáradt, sétálgatott a parton, menet közben lábával a homokot túrta, és nézte a tengert. Belegázolt a sekély vízbe és színes köveket, kagylókat, és csigákat keresgélt. Ez volt az új feladat, az új probléma – ezen mosolygott magában. Nem volt könnyű megtalálni a megfelelő köveket, hiszen több száz között akadt egy-kettő, amely megfelelt a követelményeknek – vagy nagyon érdekes volt az alakja, vagy pedig különleges színekben játszott. “Az emberek is olyanok, mint a kövek, millió félék” – morfondírozott, miközben le-lehajolt egy-egy érdekesebb darabért. Majdnem egy órát keresgélt, mire talált egy fekete és égszínkék színű ovális követ. Elégedetten forgatta, és zsebre rakta.”Legalább olyan nehéz volt megtalálni, mint a feleségem… pont az ilyen köveket szereti” – gondolta, majd visszasétált a hotelhez, ahol az emberek még csak most kezdtek ébredezni.