A foxi kimerülve feküdt gazdája mellett, egy hatalmas, színes napernyő alatt. Miután alaposan megfuttatták a tengerhez közeli dombokon, nem volt máshoz kezdve, mint a henyéléshez. Gazdái valamilyen érthetetlen okból elhurcolták erre az idegen vidékre, ahol iszonyatos hőség fogadta. A majd egy napos út is megviselte, kosarában kellett kushadnia, és csak néhány percre engedték ki az autóból. Most meg itt van, ki tudja meddig? Hol vannak a megszokott fák, sarkok, barátok, az öregember akit minden reggel megugat? Szomorúan bámult maga elé. Mit is tehetnék? – gondolta, azt csinálom, amit a gazdi szeretne. Ha már itt vagyok, körülnézek! – lassan felkelt, tétován felnézett gazdájára, majd amikor az engedélyt adott – Menjél csak Tóni! – nekiiramodott a partnak, ahol sziklák, és homokos öblök váltakoztak. Tóni izgatottan szaladgált, mivel ezernyi új szagot és illatot érzett – a sós tengerét, halakét, a parton szétszórt csigákét, kagylókét, és egyéb tengeri herkentyűkét. Aztán ott voltak a sirályok, amelyek vijjogva szálldostak el az ugató foxi elől, aki megrészegülve szaladgált keresztül-kasul a parton a napozók és fürdőzők legnagyobb derültségére. Aztán Tóni megint elfáradt, visszament gazdájához, leült, és kíváncsian nézte a partot, meg szimatolta a tenger felől érkező szelet. Amint így szemlélődött egyszer csak a part távoli pontján feltűnt egy középtermetű, barna kutya. Fajtájára nézve semmi biztosat nem lehetett állítani, így Tóni a “korcsok”, nem túl dicső kategóriájába helyezte. Az eb vidáman szedte lábait, és mindenkihez odasompolygott. A legtöbben csak mosolyogtak rajta, sokan megsimogatták, egyesek pedig enni is adtak neki, és persze olyanok is voltak, akik mérgesen elzavarták. Mindenesetre a jövevény nem zavartatta magát rátelepedett a napozóágyakra, aki pedig barátságos volt vele, arra még fel is ugrott. Tóni csodálkozva, hátracsapott füllel nézte a különös kutyát, aki úgy járkált a parton, mintha az egész az övé lenne, a nyaralókat is beleértve. A barna kutya aztán odaért hozzájuk is. Tóni és a különös eb udvariasan megszaglászta egymást, ahogy illik, majd amikor megbizonyosodtak róla, hogy a jó szándékkal vannak egymás iránt, váltottak néhány szót:

– Micsoda kutya meleg van itt! Hogy lehet ezt kibírni? Ide valósi vagy? – kérdezte Tóni.

– Megszoktam már ezt a hőséget, van egy jó kis étterem a közelben, ott megengedik, hogy hűsöljek. Itt élek már születésem óta! Hát Te honnan való vagy?

– Északra, ott kellemesebb az időjárás, nincs ekkora meleg. – válaszolta Tóni. Hol van a gazdád?

A barna kutya csodálkozva nézett, majd nevetve ezt mondta:

– Én mindenki kutyája vagyok! 

Ezzel már ott sem volt, és ugatva odaszaladt egy közelben napozó családhoz. Tóni még sokáig nézett utána.