Erzsi és Magdika a Duna Korzón ültek egy cukrászdában. Szép, tiszta tavaszi idő volt, május 1, szombat. Turisták és budapestiek sétáltak a nyugodalmas délelőttön, láthatóan mindenki örült a ragyogó időnek. A két elegáns, idős hölgy is elégedetten sütkérezett a langyos, kellemes napsütésben. Erzsi Rákóczi túróst, Magdika pedig francia krémes evett, a sütemények mellett két cappuccino várt elfogyasztásra.
– Jó régen nem találkoztunk már Magdikám! – szólalt meg sóhajtva Erzsi, akinek a tavaszi, bézs színű kabátkáján egy remekül megmunkált, apró kövecskékből kirakott macska díszelgett.
– Igen, nagyon-nagyon rég… – bólogatott Magdika, akinek blézerén egy ezüst kígyócska volt kitűzve. – Finom a krémes Erzsi – folytatta, majd elmélázva nézte először a Budai várat, majd a Gellért-hegyet.
Erzsi is a hegyet nézte, amely nagyszerűen festett a napsütéses időben, tetején a Szabadság-szoborral. Kissé lemondóan csóválta a fejét, majd felsóhajtott:
– Magdikám emlékszel, 200 éve, amikor itt is tarthattunk gyűlést, hjajj… azok az éjszakák…!
– Hát igen, egyre nehezebb jó helyet találni… főleg, ha eszünk is… bólogatott Erzsi. Van áldozat? – kérdezte mosolyogva.
– Persze, 14 éves… szép lányka – válaszolta vidáman Magdika.
A két idős hölgy szépen megitta a cappuccinóját, majd intettek a pincérnek. Fizetettek, felálltak, megölelték egymást. Elmenő félben, még utoljára odafordultak egymáshoz.
– Tar-kő, éjfél… puszi – intett Magdika.
– Pá, jó repülést… – nevetett a távolodó Erzsi.