Az Öregember jó szokásához híven a Jobb, mint otthonban üldögélt, sört iszogatott, és az ablakból nézte a nyüzsgő utcát. Nem volt kedve írni ezen a napon, így a tétlen, de egyébként rendkívül érdekfeszítő bámészkodást választotta. Délután volt, a Nap arany, meg bronz színűre festette az utcát, a járókelőket, az út menti fákat, mindent. Szóval bámészkodás – ezernyi érdekes pillanatra tört szerteszét a nézelődéssel elütött idő, és az Öregember jól mulatott. Fontoskodva telefonáló üzletember, aki elbotlik a járdaszegélyben, a leomló, dús haját megigazító nő, egy, a piszkos galambokat kergető fiúcska, akire végül rátámadnak a megzavart madarak, egy gördeszkás gyerek, aki lazán felugrik a levegőbe, és bűvészkedik pár percet a kocsma előtt, egy tarka, kecsesen tovarebbenő pillangó, akit mindenki csodálkozva néz, egy poloska, aki mindenkire rászáll, de senki nem bírja leütni, egy tüsszentő, sovány férfi, akitől megijed egy idős hölgy. Az Öregember elkezdi leírni mindazt, amit látott… “millió apróság, mások élete, mások pillanatai, semmiségek, apró kis másodpercek kusza sorai, amire senki nem emlékszik, legtöbbször nem is figyel, csak úgy vannak, megtöltik a az élet hézagait. Rátapadnak a “nagy dolgokra” a szív fájdalmaira, az örömre, a szerelemre, a halára, Nézzük a másikat, és ad egy kis boldogságot, csak a létével, úgy hogy nem is lát engem, úgy hogy nem is tud róla. Furcsa dolog ez, ma és most éppen olyan, mintha mindenki adni szeretne, így tudtán kívül. Ilyenkor talán pihen az Ördög. Mert vannak gonosz pillanatok, és csak öljük egymást, egész nap, de a fene essen bele…

Az Öregember elégedetten letette a tollát, becsukta a jegyzetfüzetét, és bámult tovább kifelé az ablakon, majd meghúzta a söröskorsóját. A kinti pillanatok elpattantak, mint a sörben a buborékok.