Mintha mindenhonnét ugyan az a színes-szagos, szentimentális, vagy gügye, kiszámított zene szólna. A plázákban, meg kávézókban, tévében, munkahelyen, ugyan az szól – valami felépített sztár, vagy banda, akinek kilúgozták vagy megfürdették a lelkét a marketingesek, vagy éppen a “közönség” igényeit szolgálják kifele. A “jó” társaságban esetleg valami szofisztikált, vagy okos dolgot hallgatnak, amely megfelel az értelmiségi igényeknek. Egyik se kell nekem. Annak idején a lemezboltok polcain, és újságokban ástam valami “igazi” után, ami persze csak nekem az (meg talán másoknak, máshol). Most meg a neten kutatok valami után, ami még megszólít, és szerencsére van még ilyen, nem vagyok “öreg”, úgy látszik, lázba tud hozni még valamennyire egy zenekar.

A Pixies lemezeit 1999-ben szereztem meg, amikor is egy lemezboltban dolgoztam, és főnökök segítségével egyenesen az USA-ból hozattam be a CD-ket. Az együttes a lázadást, őrületet, és “meg nem nyugvást” jelentette számomra, amelyet így majdnem húsz év múlva még mindig kit tudott váltani belőlem, méghozzá most 2017-ben a Violent Soho nevű, ausztrál együttes. Fésületlen, koszos rock, semmi extra – csak van benne valami csibészes, karcos, nyugtalan – a fenti képen sincs sok póz, ülnek és vigyorognak ezek a külvárosi srácok. Amikor őket hallgatom érzem még, hogy van bennem tűz, érzés, fiatalság (?) illetve odafordulás a világ és az emberek felé, illetve fel tudom és akarom rúgni “jelképesen” a mindenkire rátelepedő hatalmat, a multi-cégeket, a hülye, gonosz embereket, minden szarságot – mint, ahogy kamaszként képzeltem. Naivságnak tűnhet persze, de ellen kell állni a hülyeségnek, számításnak, gonoszságnak. Ha ennek az érzésnek a csírája is elveszik, csak Romero zombijai leszünk. Szóval őrizzük meg a lázadás, a gondolkodni, változni – és alkotni akarás tüzét, ameddig tudjuk. Ezt jelentik nekem ezek a zenék.