William Tyler

A Nashville-i (1979) születésű Willam Tyler zenei pályafutása már 19 évesen elkezdődött amikor bekerült a Silver Jews és a Lambchop nevű együttesekbe. Önálló zenei pályája azonban az 2010-es
Behold the Spirit című albummal kezdődött, azóta pedig Tyler egyéni hangzású gitárossá nőtte ki magát, jobbnál jobb albumokkal. Hősünk instrumentális zenét játszik, amelyben indie, folk, rock, és country keveredik sajátos eleggyé. Tyler hangulatos dalai remekül idézik meg az USA végtelen útjait, a kisvárosokat, és a vidéki országrészeket. Zenéje tényleg olyan, mintha egy öreg autóval hajtanánk, valahol az isten háta mögött, egy hosszú úton… Egészen kitágul a tér és idő Tyler-t hallgatva, mintha soha nem lenne vége az útnak, úgy érzem, mintha a fizikai és lelki táj egyaránt kitágulna.

DMA’S

DMAs1

Mennyire fontos is a külső, illetve mennyire nem. Az ausztrál DMA’S tagjaiból nem sokat nézne ki elsőre az emberek többsége. Ebbe a csapdába csak azért nem léptem bele, mert körülbelül hasonlóan nézek ki, mint ők. Először engem is nagyon meglepett, hogy mennyire mély zenét játszanak, mindenféle artisztikus körítés, meg imidzs nélkül. Mert mostanság, aki művészinek szeretne látszani mindenféle kelléket ölt magára – legyen ez ruha, szemüveg, szakáll, “menő” helyek látogatása. Tommy O’Dell és bandája ellenben úgy néz ki, mintha valami kültelki srácok lennének, vagy éppen ipari tanulók. Érdekes módon akik nagyon elvont, entellektüel fazonoknak szeretnének látszani, gyakran nagyon felszínesek, és a legkevésbé sem érdekesek. Mélységet sehol sem lehet vásárolni. Visszatérve a DMA’S-ra – az egyszerű külső mögött, hihetetlen jó dalok és mélységek rejtőznek.

 

Hazel English – I’m Fine

Hazel-English-press-photo-3-credit-June-Rustigan-1477425229-640x424

 

Nagyon ártatlan dalnak indul Hazel English I’m Fine című álmatag, finom dala. Aztán ez az ártatlanság gyorsan szertefoszlott, bebújt a bőröm alá, aztán pedig bekúszott egészen a szívemig. Olyan erős hangulata van a dalnak, aminek nem tudtam ellenállni – nosztalgia és melankólia keveredik benne. (A dal klipje erre még rátesz egy lapáttal a régi fotókkal és illusztrációkkal). Önkéntelenül belehúz a dal az emlékeim közé, én meg csak nézem őket, mint valami filmet. Valami egészen halvány, de valami egészen éles még – helyek, arcok, benyomások, jelentéktelennek tűnő hangulatok – az egész alatt pedig szól ez a nyugtalanító dal. Valahogy így képzelem az öregeket, akik csendben üldögélnek és elgondolkodni látszanak – visszagondolnak egy egész életre. Félelmetes, nagyszerű, és szép dolog. Persze én nem vagyok öreg, de egyre több az emlékem, a dal hallgatása alatt pedig belemerülök az emlékezésbe. Ezért aztán fura módon az I’m Fine egyszerre szép, de veszélyes dal egyszerre.

 

CocoRosie – Rainbowarriors

cocorosie-3

 

Bizarr az egész. Egy amerikai multi-instrumentalista, művészi tehetséggel, és furcsasággal megáldott testvérpár elkezd zenélni Párizsban – hol máshol? Sierra Casady – aki operaénekesnek tanult – áriázik, testvére  Bianca pedig egérhangon reppel, az egész alatt pedig valószínűtlen alapok szólnak. A Rainbowarriors a kedvenc dalom tőlük. Egyszerre nagyon idétlen, vicces, ugyanakkor emelkedett, sajátosan melankolikus. A dal legfőképpen a hétköznapokban megbújó fura dolgokat, fantáziát és humort jelenti számomra. Legyen bármilyen szürke, vagy reménytelenül rossz egy napom, ha meghallgatom a Rainbowarriors-t akkor rájövök – hogy oké, lehet, hogy nem egy túl jó nap, de mindig ott van valami reménykeltő a közelben: legyen az egy ember, egy hülye poén, vagy egy fura történés. Mást is jelent számomra dal, mégpedig azt, hogy van bennem valami clown-szerű, így sem magam, sem pedig a világ egyes dolgait nem tudom túl komolyan venni.

 

 

Születés

Mint valami hatalmasra nőtt magzat,

úgy érzem magam az éjszaka csöndjében

az ágyam a méh, ahol nyugodtan fekszek

fejemen fejhallgató, abból tekereg, mint

egy köldökzsinór egy vezeték a mobilomhoz

abból jön a tápanyag, ami erősít, növeszt

hangok, dob, gitár, szintetizátor, meg

mindenféle gépi és emberi dallam.

Táplálnak, erősítenek, reggelre aztán

hosszú, furcsa álmok után újjászületek.

Kurt Vile – Learning to Fly

u3929-A-1203535-1338906186-1172.jpeg

 

A Learning to Fly eredetileg egy Tom Petty dal, amit nagyon szeretek. Alapvetően nosztalgikus, de bizakodó, emelkedett hangulatú dal. Rengetegen feldolgozták, alapvetően az eredeti szellemében, azonban a Kurt Vile-féle verzió valahogy egészen más. Minden benne van, mint ami az eredetiben, de Vile hozzád a saját személyiségéből adódó bolondságból, és különcségből. Valami esendőséget és sebezhetőséget is belevisz a dalba, amit lehet, hogy csak én érzek ki a zenéből – nem véletlenül. Sokszor meghallgattam a dalt, és rájöttem, hogy bármennyire is erős vagyok, és elviselek szinte bármit, nagyon is sebezhető vagyok. Sebezhető és különc – annak érzem Vile-t is, amikor ezt a dalt játssza. Hiába vagyok magabiztos, és egy fajta “leader” a munkában, nyugodt a mindennapokban, de mégiscsak sérülékeny vagyok, mint Vile ócska gitárja. Próbálok bezárkózni, ahogy tudok, de ez nem megy könnyen, ha ez a dal is simán beférkőzik a szívembe.

 

Box Car Racer – Cat Like Thief

ba43c399862e01f4e95ed3f5c32cb9b1

 

Az univerzális dal, bármikor, bármilyen hangulatomhoz megfelel. Nagyon régi kedvenc, és még mindig folyamatosan hallgatom. Rémesen egyszerű, ugyanakkor furcsa szám ez a Cat Like Thief. Egyrészt ott van a lüktető ritmus Travis Barker dobjátékának és a ráépülő monoton gitárnak köszönhetően. Másrészt az egymástól homlokegyenest ellentétes két énekstílus: Tom DeLonge “hülye gyerek hangja” és a vendégszereplő Tim Armstrong beszédszerű éneklése – még érdekesebb hangulatot adnak az egésznek. Hipnotikus, kavargó a zene, amely érdekes módon mindig megnyugtat. Ha rossz kedvem van, akkor kihúz belőle, ha jó kedvem van, akkor pedig csak elmélyíti azt. A lényeg, hogy a dal valamilyen ritmust ad a gondolataimnak, érzéseimnek, összerendezi őket a magukba visszatérő egyszerű ütemekkel. Most éppen felejtéshez “használom”. A zene, mint valami lassú centrifuga forgatja az érzéseimet, és lefelé nyomja őket a szív mély tárnáiba. Tulajdonképpen a szívdobogás is eszembe jut erről a ritmusról – hát nagyon faszán összerakták ezt a dalt.

 

 

Tocotronic – Let There Be Rock

tocotronic-news-zum-neuen-album

 

Az egyik kedvenc német zenekarom a Tocotronic, igaz hogy németül csak nyökögök. A Let Tehere Be Rock című daluk és annak klipje egyértelműen a gyerekkoromat idézi. Ugyan ez volt – iskola után, ha tehettük O.-val biciklizni mentünk, mivel semmilyen csoportban, vagy fakultatív dologban nem voltunk benne. Semmire nem voltunk jók, se szavalni, se színészkedni, se ilyen vagy olyan szakkörre járni, semmilyen klikkbe nem tartozunk. Szóval maradt a biciklivel kalandozás a lakótelepen, és a környező bányatavaknál, ahol a saját fantáziavilágunkat is sikerült felépítenünk. (Utólag belegondolva sokkal jobban jártunk vele, mintha a Padlásban szerepeltünk volna – mi egy saját történetet írtunk magunknak). A biciklijeink hűséges lovak voltak, mi pedig rettenetes hírű harcosok, akik egymással harcoltak vagy szövetségesként felfedezték a környéket. Sok más szereplője is volt a történetnek, és minden helynek megvolt a maga külön fantázia-neve. Aztán felnőve ködbe veszett az egész. Később felnőtt fejjel bringával bejártam a bevált útvonalunkat, ahol már csak a régi kalandok homályos emlékeit találtam – amelyek valahogy aztán szépen belevándoroltak ebbe a dalba.

 

 

 

Crazy Lovers Song

jonfratelli

 

A skót énekes Jon Fratelli munkássága különösebben nem áll hozzám közel, egy dala azonban mégis fontos számomra. A Crazy Lovers Song tipikus példája annak, hogy vannak zenék, amelyek merő véletlenségből megtalálják az embert, bekúsznak a tudatába, a bőre alá, és fontossá vállnak számára. A Crazy Lovers Song nekem valamiféle kapaszkodó volt egy nehéz időszakban – olyan volt, mint valami bója a tengeren. Nem volt erőm kiúszni a partra, így jobb híján ebbe a bójába kapaszkodtam, így aztán nem süllyedtem el. Furcsa dal, mert egyszerre himnikus, nagyívű, melankolikus – másrészről Fratelli hanyag éneklésének és a jó kis zongorának köszönhetően van benne valami reménykeltő érzés is. Rengeteg dolog van ebben a dalban: egy vég, egy lehetséges kezdet, a nyugalmas vagy éppen nyugtalan gondolkodással töltött éjszakák, szomorúság, meg remény. Aztán a bóját elengedtem, sikerült kiúszni egy szigetre, ahol remekül érzem magam. Néha meghallgatom a dalt, és emlékezek a tengeren való hánykolódásra.

 

 

 

 

 

Utazás és zene

Trapper-Schoepp-13

Gyakran felkerekedek az ország különböző részeit felfedezni, elsősorban a nemzeti parkokat, hegyeket, erdőket, eldugott helyeket. Kocsival megyek, mindenféle úton, az autópályától kezdve, a legszedett-vedettebb makadámutakon. Amikor a legtöbb ember még az ágyban van, és a nyomorúságos Facebook posztokat nézegeti, én már valami nagyszerű felé tartok. Mert hát a valóság, és a természet, illetve az út közbeni találkozások sokkal többet nyújtanak. Maga az utazás – amelynek izgalma már egész héten a bőröm alatt viszket – pedig megunhatatlan, rengeteg élményt ad – meghökkentő helyeket és érdekes embereket ismertem meg. A kocsiban gyakran szól Trapper Schoepp, a fiatal amerikai énekes, akinek dalaiban blues, americana, country, folk és persze rock keveredik. Valahogy a dalai hozzátapadtak az utazásokhoz – ahogy száguldok az autópályán, és szaladnak mellettem a szántóföldek, falvak távoli templomtornyai, az égen a felhők vagy éppen ellenkezőleg egy hegyen morog felfelé lassan a kocsi. Valahová tartani, és megérkezni – egyaránt remek érzés.