Egyszer egy egyetemi évfolyamtársam elvetődött arra a környékre, ahol felnőttem. “Micsoda, gyökértelen hely, elég félelmetes…” – mondta. Természetesen mint budai pubinak igazat adtam neki. Tízemeletesek, beton, sok cigány, kapucnis felsős fiatalok, lepattant fazonok. Mostanság lesz valamiféle tisztességes kora a házaknak – 40 év, hol van ez 100-150 évtől, a kopogó macskakőtől, és decens polgári házaktól? Ezek itt dobozházak, jó esetben két-és fél szobába osztott életek. Ha szerencséd van zöldre néz az erkély, ha nincs a szomszéd ház ablakai merednek rád. Mégis, otthon ez is. Mert dobozlakás, doboz szobájában könyvtárat rendeztem be. De vissza a telephez. A magasba törő – borult időben lehangoló, napfényes időben büszkén feszítő – emeletes házak között hatalmas zöld területek húzódnak, sok fával, focipályával, játszótérrel, a lakóteleptől 20-30 perc tekerésre pedig már kéklő bányatavak és szántóföldek húzódnak. Gyerekként biciklivel vonultunk ki a betondzsungelből egyenesen a természetbe. Ez a mások által veszélyesnek, és prolinak bélyegzett környék soha sem “bántott”, éjszaka is nyugodtan tudtam sétálni az utcákon, anélkül, hogy bárki belém kötött volna. A magyarázatra később jöttem rá, egyszerűen, aki ott nő föl, annak a járásán, mimikáján is látszik, hogy “oda tartozik”, tehát az esetlegesen rossz szándékú suttyókban fel sem merül, hogy belekössenek. Később Budapest jobbik felén, mint valami páncélt éreztem magamon a “lakótelepi létet”, egyrészt eszembe sem jutott, hogy bajom eshet, másrészt valamiféle puhaságot éreztem, és érzek az emberekben a mai napig, főleg Budán, és a hegyvidéki részeken. Ezt a tapasztalatot több, egykori iskolatársam is osztja velem. Valamiféle érdesség, keménység maradt bennünk, valamiféle “melós” örökségként, kétkezi munkás apáinktól.

Fotó: saját.