A zöld ruhás ember

A férfi és családja a messzi hegyekben kirándult. A családfő messzire elszakadt az anyától és két kiskamasz fiától, mivel megtetszett neki egy, a turista-ösvénytől messze eső sziklaszírt. Elindult hát a fárasztó emelkedőn, amely egyre nehezebb, sziklás terepé vált. A férfi kondíciója átlagosnak volt mondható (pocakja is volt már), így egyre jobban izzadt, és kapkodta a levegőt. Végül csak felért, és elégedetten leült egy kidőlt fára, és nézte a lenyűgöző panorámát. Ahogy így nyugodtan üldögélt, hirtelen zajra lett figyelmes, halk zörgés hallatszott, majd szétvált a szemben lévő bozótos, és egy tetőtől-talpig zöld ruhába öltözött, szakállas férfi kandikált mosolyogva kifelé, és így szólt:

Nocsak, nocsak, szép napot a megfáradt vándornak!

Üdv! A férfi hirtelen csak ennyit tudott mondani.

Nem sokan merészkednek ide föl, tudja-e? Csak a legbátrabbak kapaszkodnak fel ide.

Hát.. köszönöm szépen, elég embert próbáló volt! – válaszolta a férfi.

Mi lenne, ha szépen itt maradna a hegyekben?

Tessék?

Há-há, tudom én, miért kapaszkodott fel ide! Elege van a mókuskerékből. Megvan mindene, háza, kocsija, évi egy luxusnyaralás, de a főnöke minden nap megbassza, mi?!

A férfi köpni-nyelni nem tudott. Eközben a valahonnan a hegy aljából kiáltozás hallatszott. A férfi felesége, és két fia kiabált odalent. A zöld ruhás ember nyugodt hangon tovább folytatta:

A feleséged sem szereted már igazán, ráadásul két kis szörnyeteget neveltetek. Hagyd a fenébe őket, van pénzük dögivel, légy szabad inkább!

A férfi felháborodottan felkiáltott, majd elhallgatott hirtelen. “Ha jobban belegondolok, igazat beszél ez furcsa alak. Belelát a fejembe? Mindegy. Unom az egész szart, dolgozni mint egy rabszolga, aztán meg bevásárolni hétvégén, grillezni az ismerősökkel, lefolytatni ugyan azokat az unalmas beszélgetéseket, kocsiról, fizetésről, stb pffj!

Ki maga?! Valami hajléktalan erdőlakó? – vágott vissza erőtlenül férfi.

Ugyan már! Én csak egy szabad lélek vagyok. Mindenem megvan, beleértve a hajlékot is!

A férfi jobban szemügyre vette a zöld ruhás embert. Valóban, nagyon rendezett volt az öltözéke, jó minőségű bőr csizmája volt, nadrágja, zekéje kifejezetten szép, míves munka volt. Arca nyílt, nyugodt, tekintete pedig tiszta, és élettel teli.

A zöld ruhás férfi magabiztosan folytatta:

-Itt szabadság van, veszély, az életed minden nap pengeélen táncol, nincs telefon, nincs számítógép, csak a vadon. Neked is lesz ilyen szép, zöld ruhád, ami elrejt mindenki elől. Tied is lesznek a hegyek, az erdők, a végtelen ég. Velem tartasz-e?

A férfit hiába kereste a családja, majd a rendőrség, illetve a hegyi mentők, pedig még a média is alaposan felkapta az ügyet. Soha nem került elő, így a hatóságok végül balesetnek könyvelték el az ügyet. A feleség a gyász után hozzáment a férfi egyik kollégájához, akivel együtt szoktak grillezni.

Innen-onnan I.

Elcsípett párbeszéd-foszlányok, az utcáról felszedett beszélgetés-töredékek.

 

1.

“Azt hiszem nem tudom megváltani a világot!

Hát ja, előbb váltsd meg magad!”

 

2.

“Boldog születésnapot!

Öreg vagyok, 12 éves, úgyhogy idén ne ünnepeljünk!”

 

3.

Hogy vagy?

Rosszul – allergiás vagyok a munkahelyemre.

 

4.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Bűnöző!

 

5.

Hogy vagy?

Köszönöm, jól!

Majd elmúlik!

 

6.

Tényleg! Igazad van!

Nyugdíjas vagyok, nem hülye!

Józsi bá’

A Népesség Nyilvántartó adatai alapján az ország legidősebb férfija – 105 éves – Józsi bá’ volt, aki egy távoli, hegyek között megbújó zsákfaluban élt. A tévériporter és stábja így hát felkerekedett, hogy felkeresse otthonában az idős embert, és egy remek riportot készítsen róla, amit az egyik legnézettebb műsorsáv legnézettebb magazinműsorában fognak leadni. A stáb hosszú autóút után elért az Isten háta mögötti faluba, ahol némi keresgélés után meg is találták a helyiek által csak Józsi bá’-nak nevezett öreg házát. A ház viszont üres volt. A riporter türelmetlenül kérdezgette, hogy hol az öreg, mire a szomszéd felvilágosította, hogy Józsi a régi, hegyen lévő mészkőbányában van, ahol majd 40 évet dolgozott, és szereti megnézni a kőfejtéseket, tárnákat. A riporter lemondóan legyintett, és kelletlenül elfogadta, hogy várnia kell. Nézte az apró falut, a magas, csöndes hegyeket a temérdek zöld erdőkkel. “Hogy a fenébe lehet itt élni?!” – gondolta a riporter. Majd három órát vártak mire megjött az öreg, nyugodtan pipázgatva.

-“…Napot! Maguk a városi riporterek? Üdv, Kovács József vagyok!

-Üdvözöljük József, az egész ország és a tévénézők nevében. Engedje meg, hogy rövid interjúval emlékezzünk meg önről.

Egye fene.

Az interjú nem mindig alakult a riporter szája íze szerint, alább a legfontosabb momentumokat idézzük, ki-ki döntse el mit kezd Józsi bá’ nyilatkozataival:

-Szóval a második világháború önt is érintette?

Igen, kérem levente is voltam. Nagyon szerettem a leventeséget, csak aztán a nácik elvittek minket a frontra. Akkoriban Budapesten életem egyébként. Vonaton vittek minket, de Géza barátommal leugrottunk a vonatról Szlovákiában, és gyalog szöktünk vissza. Kalandos utunk volt, de mindenhol segítettek nekünk a népek. Aztán visszaértünk Pestre, ott aztán egy zsidó szomszédom, aki kommunista volt, feladott az oroszoknak, hogy náci vagyok. Ők pedig bezártak egy pincébe két hónapra. Aztán anyám addig könyörgött, és annyi pálinkát vitt az ottani parancsnoknak, hogy kiengedtek.

-Kérem, vehetnék újra, a kommunista szomszédjáról nem kell mondani, hogy zsidó volt.

-De hát zsidó volt, de nem haragszom, rá, ottan ismertem meg a feleségem, ő hordta az orosz őröknek az ebédet.

….

-A felesége, már nincs köztünk, két éve távozott el, szép kort megért. Mi volt a hosszú és jó házasságuk titka?

Jaj, Erzsikém… Szerettük, egymást bizony. Hogy mi volt a titkunk?

Józsi bá’ a fejét vakarja. Hirtelen csettint egyet: Megvan! Békén hagytuk egymást!

…..

-Több, mint negyven évig dolgozott a bányában. Nagyon nehéz élete lehetett!!!

Nem, kérem én nagyon szerettem ottan dolgozni. Reggel felsétáltam a hegyre, dolgoztam szépen, este pedig lejöttem, és hazamentem.

-Dehát nehéz a bányászélet.

Nem, jó volt a bányászélet. (A riporter lemondóan csóválja a fejét)

-Nem vágyott, többre másra? Ön mit gondol az önmegvalósításról?

Nem, jó volt ez így. Önmagam vagyok, Józsi bá’. Jó volt itt nekem a hegyek között. (A stáb körül csendben figyelő szomszédok egyetértően bólogatnak)

-Boldog élete volt Józsi bácsi?

Igen, kérem többnyire igen. Ahogy nagyanyám mondta, a rossz után mindig jön a jó. Többnyire jó volt, tudja?

….

Józsi bá’ nem lett híres, mivel a magazinműsor szerkesztősége egyöntetűen úgy ítélte, hogy az anyag nem elég ütős, nincs benne elég dráma. Aznap este egy zavart férfit mutattak be, aki egy kisvárosban macskák felakasztásával sokkolta a helyieket.

A csíkos bevásárlószatyor

A buszon sokan utaztak – reggel lévén -, az utasoknál táskák, szatyrok, retikülök voltak. A buszon egy öregember is volt, aki éppen a piacról jött, és egy nyűtt, itt-ott már foszló, néhol rojtos szélű, csíkos – a szivárvány minden színében fakón pompázó – bevásárlószatyor volt nála. A szatyor tele volt zöldséggel, gyümölccsel, meg egy kolbász is kikandikált belőle. Nyugodtan pihent gazdája lábánál, aki ügyesen megtámasztotta mindkét oldalról, hogy el ne dűljék. A közelben egy Mango és egy Zara papír bevásárlótáska hevert két nő ölében. Gúnyos pillantásokat vetettek a csíkos szatyorra, és így beszélgettek a füle hallatára:

Nézd milyen nyomorúságos szegény, rojtos foltos. Csiri-csáré, össze-vissza színű. Pfjujj csak úgy bele vannak téve a zöldségek! Milyen piszkos! Micsoda igénytelenség!”

A csíkos szatyor csendben hallgatta őket, majd amikor megelégelte a sápítozást, kimérten így szólt:

Nos, Béla bácsi 20 éve használ bevásárlásra, és még mindig remekül bírom, mivel különböző, tartós műanyagszármazékokból készítettek. Nektek nagyjából kettő, maximum három évet adok.”

A két reklámtáska először csak hüledezett, majd szomorú hallgatásba burkolózott az út hátralevő részén.

Senkiföldje

Eleinte furcsa, és ijesztő volt a Senkiföldjén. Nincsenek irányok – nincs kelet, nyugat, észak, és dél. Minden irányban csak végtelen pusztaság, bármerre is nézek. Nincsen otthon, nincsen különösebb cél – elsőre így tűnt fel előttem a táj. Aztán befogtam a szekér elé két lovat, és otthonomként gondoltam rá, így haladtam a vég nélküli tájon – ilyenformán mégis mindig otthon voltam. Senki nem keresztezte utamat, legfeljebb néha, de nem szerették ezt a tájat, és visszamenekültek az emberek közé. Én folytattam az utam. Egy pihenő közben magamba néztem, és ugyan ezt a pusztaságot láttam, végtelen terekkel, és szabadsággal.

A Senki

A Senki nyugodtan élet a Senkiföldjén. Nem zavarta senki, és semmi. Nem mérgezték meg életét különböző felesleges eszmék, mint például jobb vagy baloldali ideológiák, nagyvállalatok agyrohasztó reklámjai, sem trénerek ostobaságai. Nagyszerű volt az élet így – kiegyensúlyozott, áttekinthető, hiszen nem volt semmi ami különösképpen bonyolította volna. Azonban történt egyszer, hogy Valaki a kinti zavaros világban piaci lehetőséget látott meg a Senkiföldjénben, és a “senkiségben”. Légy senki! Vonulj ki egy időre a világból! Üresedj ki! – ezek lettek a remekül működő új szlogenek. Egyre több valaki jelent meg a Senkiföldjén, a Senki pedig kétségbeesetten szemlélte, ahogy a harsány Valakik szelfiznek, kiabálnak, szórakoznak vagy éppen csapatépítőket, tréningeket tartanak a hajdani nyugodt helyen. Egyre több ember jelent meg, aki “senki” akart lenni. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy milyen is senkinek lenni, mert itt is csak önmaguk voltak, vagyis jobban szemügyre véve őket – kiderült, hogy üresebbek voltak, mint a Senki – csupán létezésüket próbálták nyomatékosítani, egymás tudomására hozni kétségbeesetten, még azzal is, hogy egy időre senkinek tettették magukat. Egyfolytában fotókat készítettek önmagukról, írogattak a senkiségről, legtöbbször a Facebook nevű oldalon, ahol undorral vegyes kíváncsisággal kapaszkodott össze a sok ember, és fürdött egymás moslékában, téveszméiben, tahóságában. A Senki rájött, hogy sokkal inkább létezik, mint hitte, és nevetve hagyta ott a valakiket. Elment valahova, ahol senki nem találhatja meg.

A szegény kisfiú

Valahol a külvárosban egy kereskedelmi üzletlánc parkolójában pakolom a bevásárlókocsimból a rengeteg élelmiszert, zöldséget a kocsimba. Amikor végzek egy kisfiúra leszek figyelmes. Vézna, feje kopaszra van nyírva, szétáll a füle, ruhája viseletes, nadrágja is rövidebb a kelleténél. Egy csomag szeletelt kenyeret szorongat, és láthatóan nem túl vidám, vehetett volna még ezer más dolgot. Amint nézem eszembe jut, hogy a szegények mindig ugyanígy néztek ki, soványak voltak, a fejüket majdnem kopaszra beretválták, a fülük pedig szétállt. Régi fényképek mesélnek erről, a családban is, ahol persze szegényen is mosolyognak a gyerekek. Nekem szerencsém volt, gombafrizurám volt, amit, nagyapám mindig kócosnak talált, és megfésült… A gyerek eltűnik a szemem elől, én pedig beszállok a kocsimba és elhajtok.

Megy minden a maga útján

Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!  

Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.

Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.

Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.

Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.

Norvégia

M.-mel a éppen raktárban dolgoztunk, amikor felsóhajtott: “Nagyon kemény volt Norvégiában!” Néhány napja ismertük csak egymást, ő nem volt a cég alkalmazottja, csak akkor hívták be, ha nagyon sok volt a munka. Szóval csak annyit tudtam róla, hogy láthatóan kövér volt, jó kedélyű, stikában olcsó, dobozos sört iszik, ha nem látja a főnök, és szereti a kutyákat. Norvégia? Mit kerestél Te ott? – kérdeztem csodálkozva. M. erre felnevetett, és nagy pocakját csapkodta kezeivel. A börtönt hívom Norvégiának, öt évet ültem súlyos testi sértésért, tartozott nekem egy ipse, és hát megszorongattam kicsit… Nem kellett volna, nem kellett volna – csóválta a fejét. Ezután sokszor mesélt Norvégiáról, a hierarchiáról, a megkenhető őrökről, arról, hogy milyen sokat olvasott bent. Általában vicces, vagy hencegő történeteket, amin jókat nevettünk a többiekkel. Egyszer aztán nagyon komolyan így szólt: “Amikor kiengedtek végigsétáltam a Boráros tértől a Margit szigetig. Néha leültem séta közben, és néztem az embereket, kutyákat. Fújt egy kicsit a szál, de a Nap melegen sütött. Soha olyan szabadnak nem éreztem magam. Soha.” Ezután csendben voltunk, én pedig éreztem, hogy nem vagyok teljesen szabad, nem mehetek ki a cég területéről, illetve mehetnék, de eszembe se jut. A többi emberek, körülöttünk a városban, és az világon, éppen A-ból B-be tartottak, véletlenül sem letérve céljuktól, véletlenül sem megszakítva a fontos dolgukat, kötelességüket, még szórakozni is legtöbbször azért mentek, mert kell menni valahova. Aztán visszazökkentem a dolgok rendjébe, pakoltunk tovább, de mindenki rosszkedvű volt kicsit M. mondandójától. Egyszerre hideg lett a raktárban, mintha fent, valahol északon lettünk volna.

Imák

Isten, akinek számtalan neve volt, van, és lesz kissé ingerülten tekintett le a Földre. Imák sokasága szállt az ég felé, ima pénzért, nyugalomért, biztonságért, szerelemért. Isten nehezen viselte ezt a zsivajt, de évezredek óta volt kénytelen hallgatni. Rosszallóan csóválta a fejét, mivel az imákat egyfajta isten elleni erőszaknak, türelmetlen követelésnek érezte. „Kérjetek és adatik néktek” – a mondás igaz volt, de nem éppen abban a formában, ahogy a folyton Istent kérlelők, jajgatva imádkozók gondolták. Isten ugyanis azokat a kéréseket teljesítette, amelyek még kimondatlanul munkáltak az emberekben, vagy álomként szunnyadtak tudatuk mélyén, esetleg kimondatlan vágyként pihent szívükben. A többség viszont kért, és követelt, de Isten befogta fülét.