Áldja meg az Isten önöket! Adjanak pár forintot!
– könyörög a koldus az aluljáróban.
Ha adunk néki, vajon tényleg megáld az Isten?
Ha az áldás végett adunk, valószínűleg nem.
Ha nem gondolunk az áldásra, valószínűleg igen.
Fotó: saját.
Kategória: egy fotó/egy sztori
Aztán reggel
Aztán reggel mindenki nekiindul, de a legtöbben már ekkor feladják – fáradt irodisták, fáradt prolik, gyerekek akik utálják az iskolát, bort kortyoló, tarháló hajléktalanok, akik már nem is küzdenek. Menetel a tömeg, menetelek én is, aztán ritmust váltok, lelassítok, hiszen már nem sietek sehová. Ahogy lassabban megyek észreveszem, hogy nem mindenki menetel, és van, aki mosolyog, vannak, akikből sugárzik valami – erő? boldogság? élet? Például az anya, aki minden reggel lendületesen, a csüggedés legkisebb jele nélkül áttolja tolókocsis fiát a téren, valahova – hogy hova, az nem is lényeges. Ha esetleg tehetetlenség venne erőt rajtam, csak rá gondolok, és mindjárt elszégyenlem, magam, nincs miért rosszul éreznem magam. Meg elvégre is hűnek kell maradnom a nevemhez, nomen est omen*, és felborzolom a szőröm, kivillantom az agyaram és futásnak eredek, és harcolok, küzdök tovább.
*Rudolf, jelentése: “büszke farkas”
A hegyen
Hajnalban kezdtem felmenni a hegyre. Utam sűrű erdőn át vezetett, a hegyen és a fák rengetegén köd ült. Vadak neszeztek, madarak vijjogtak, a fák halkan sóhajtoztak. A rothadó avar szaga keveredett a friss hajnali szellőével. A hegyen nyugalmat, Istent és magamat kerestem. Mindhármat megtaláltam. Istent nem valamiféle emberi, megfogható alakban, és önmagamat sem úgy, ahogy számítottam rá. Isten mindenhol ott volt, egy rezzenő levélben, egy repkedő bogárban, és az összes fában. Jómagam szintén szétszóródva lestem vissza magamra az erdő ezernyi részletéből – én vagyok az erdő, én vagyok a hegy, én vagyok a köd. Kérdéseimre nem kaptam választ, mert ezen a helyen értelmüket vesztették. A társadalom által rám aggatott hülyeségek egy időre eltűntek. Aztán beültem a kocsimba és visszahajtottam a városba.
Fotó: Saját.
Budapest blues
Ragadós mocsok és felemelő szépség. Nyúzott, rángó idegesség és lassú nyugalom. Szürke verseny és különc tűnődés. Szomorú kosz a falakon, és fényesen mosolygó ragyogás. Izzadó kőrengeteg, és hűs menedék. Bunkó proliság, köcsög suttyóság, és udvarias jólneveltség. Tüdőt kormoló füst, majd eső után friss lélegzet. Szigorú, szabvány ketrec, és léha bohém kóceráj. Áradó, csürhe butaság, és néhol fénylő értelem. Budapest, Budapest szörny és angyal vagy.
Fotó: saját.
“Miről beszélek, amikor futásról beszélek?”
Sosem gondoltam volna, hogy egy író fog – divatosan írva – inspirálni, hogy vegyem komolyabban a futást. Gondolkodásra, írásra, utazásra, lázadásra, vagy ezer más dologra vezettek már különböző írók, node futásra? És mégis. Murakami – Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvének elolvasása után kezdtem a futást sokkal tudatosabban művelni. Jómagam is leírok néhány gondolatot róla. Futottam már évek óta, de rendszertelenül, össze-vissza, ahogy éppen kedvem tartotta, és persze legtöbbször nem tartotta… Az általános erőnlétem miatt rendkívül hasznos a mozgás, hiszen a munkahelyi, és emberi őrületet könnyebben elviselem, jobban veszem az akadályokat. Amolyan erőnléti és mentális páncélnak gondolom. Egyre erősebbnek éreztem magam, ahogy rendszeressé vált a futás, az életemben. Ráadásul valamiféle meditációnak is kiváló, amely közben, az ütemes mozgás segítségével felvesz a testem egy ritmust, gondolataim pedig szépen a helyükre kerülnek. Amit nap közben az emberi hülyeség darabjaira vert szét, nos az minden lépéssel a helyére kerül, kilégzem a stresszt, kiizzadom az igazságtalanságokat, ha pedig egy nagyot fújok, a felesleges, napközben elmémben ragadt hulladék információk is távoznak. A vérem felpezsdül, az izmaim jólesően elfáradnak, az elmém, megnyugszik, kitisztul. Szóval, köszönöm Murakami, és köszönöm J. barátomnak, hogy felhívta erre a kiváló japán íróra a figyelmemet.
Fotó: saját.
Pálinka blues
A pálinkát egyszerű, kicsi hármas pohárból isszuk.
A szilvát, almát, körtét, cseresznyét
szépen sorban, finom sörrel kísérve.
Az első után melegséget érzünk szívünk csücskében
A második után egyre többet mosolygunk kajlán
A harmadik után egyre nagyobb lesz víg hangunk
A negyedik után bátrak leszünk és erősek
Az ötödik után már mindenre képesek vagyunk
A hatodik után mi vagyunk a legnagyobb filozófusok és költők
A hetedik után kissé borússá válik kedélyünk
A nyolcadik után komoran meredünk a mára
A kilencedik után kósza reménnyel tekintünk a holnapra
Végül jó éjt kívánunk és magunkat húzva-vonva aludni térünk…
Pusztaság
Nem sok minden van itt. Pusztaság. Van kiégett fű, egy-két száraz bokor, egy bizonytalan, hőségtől remegő vonal, amely elválasztja a földet az égtől. Meg itt van ez a koponya, annak tanújeléül, hogy cudar ez a vidék. Átlépek rajta és megyek tovább. Bele a pusztába. Nagy a csönd, csak a szél zörget néhány kókadó növényt. Nincs itt semmi, ami a Rendszert érdekelné, nincs mit eladni, nincs mit mutogatni, nincs mit használni. Nagy a csönd, csak gondolatok zúgnak a fejemben, majd ezek is lassan elnémulnak, ahogy széjjelszóróm őket az üres térben. Minden egyértelmű itt kint, semmivé válnak a hülye szlogenek, zavaros ideológiák, a sok marhaság, a város őrülete, a felesleges idegesség, amelyek alattomosan megkapaszkodtak bennem. Kiizzadom őket lassan, sós verejték lesz belőlük, amit letörlök magamról. Igen-nem: ilyen egyszerű lesz idekint minden. Megyek hát tovább, a forróság ellenére könnyedén, valami délibáb felé.
Fotó: saját. Hortobágy.
Boráros tér reggel
Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.
Fotó: saját.
Rövidek 