Ez van,
munkaállomás, fitness-bérlet,
szelfi bárhol, fesztiválok – ha lehet olcsón,
kóla, vagy pia, csak sok legyen
utazás, ha lehet gyakran
legyen minél kényelmesebb,
nyomorult férgek forognak boldogan,
a rothadó ételmaradékban,
kell-e más? egy kis edzés
protein, mozi, pihi
Mégis van más is
felragyogó gondolat, alkotó őrület,
magányos esték könyvekkel,
szalonspicc, sör és Bukowski
beszélgetés egy gondolkodó emberrel
valahol egy szobában.
Sosem gondoltam volna, hogy egy író fog – divatosan írva – inspirálni, hogy vegyem komolyabban a futást. Gondolkodásra, írásra, utazásra, lázadásra, vagy ezer más dologra vezettek már különböző írók, node futásra? És mégis. Murakami – Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvének elolvasása után kezdtem a futást sokkal tudatosabban művelni. Jómagam is leírok néhány gondolatot róla. Futottam már évek óta, de rendszertelenül, össze-vissza, ahogy éppen kedvem tartotta, és persze legtöbbször nem tartotta… Az általános erőnlétem miatt rendkívül hasznos a mozgás, hiszen a munkahelyi, és emberi őrületet könnyebben elviselem, jobban veszem az akadályokat. Amolyan erőnléti és mentális páncélnak gondolom. Egyre erősebbnek éreztem magam, ahogy rendszeressé vált a futás, az életemben. Ráadásul valamiféle meditációnak is kiváló, amely közben, az ütemes mozgás segítségével felvesz a testem egy ritmust, gondolataim pedig szépen a helyükre kerülnek. Amit nap közben az emberi hülyeség darabjaira vert szét, nos az minden lépéssel a helyére kerül, kilégzem a stresszt, kiizzadom az igazságtalanságokat, ha pedig egy nagyot fújok, a felesleges, napközben elmémben ragadt hulladék információk is távoznak. A vérem felpezsdül, az izmaim jólesően elfáradnak, az elmém, megnyugszik, kitisztul. Szóval, köszönöm Murakami, és köszönöm J. barátomnak, hogy felhívta erre a kiváló japán íróra a figyelmemet.
Fotó: saját.
A Senki nyugodtan élet a Senkiföldjén. Nem zavarta senki, és semmi. Nem mérgezték meg életét különböző felesleges eszmék, mint például jobb vagy baloldali ideológiák, nagyvállalatok agyrohasztó reklámjai, sem trénerek ostobaságai. Nagyszerű volt az élet így – kiegyensúlyozott, áttekinthető, hiszen nem volt semmi ami különösképpen bonyolította volna. Azonban történt egyszer, hogy Valaki a kinti zavaros világban piaci lehetőséget látott meg a Senkiföldjénben, és a “senkiségben”. Légy senki! Vonulj ki egy időre a világból! Üresedj ki! – ezek lettek a remekül működő új szlogenek. Egyre több valaki jelent meg a Senkiföldjén, a Senki pedig kétségbeesetten szemlélte, ahogy a harsány Valakik szelfiznek, kiabálnak, szórakoznak vagy éppen csapatépítőket, tréningeket tartanak a hajdani nyugodt helyen. Egyre több ember jelent meg, aki “senki” akart lenni. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy milyen is senkinek lenni, mert itt is csak önmaguk voltak, vagyis jobban szemügyre véve őket – kiderült, hogy üresebbek voltak, mint a Senki – csupán létezésüket próbálták nyomatékosítani, egymás tudomására hozni kétségbeesetten, még azzal is, hogy egy időre senkinek tettették magukat. Egyfolytában fotókat készítettek önmagukról, írogattak a senkiségről, legtöbbször a Facebook nevű oldalon, ahol undorral vegyes kíváncsisággal kapaszkodott össze a sok ember, és fürdött egymás moslékában, téveszméiben, tahóságában. A Senki rájött, hogy sokkal inkább létezik, mint hitte, és nevetve hagyta ott a valakiket. Elment valahova, ahol senki nem találhatja meg.
Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!
Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.
Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.
Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.
Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.
Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.
Fotó: saját.
Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása. Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.
Fotó: saját.
A lassan enyésző, bomló őszi levelek szaga,
olyan mint régi, megsárgult könyvek illata
az erjedő, zizzenő avar-ágyon lépkedve,
olyan mintha egy régi könyvben járnék…
Fotó: saját.
Bár 1932-ben íródott, az Utazás az éjszaka mélyére ma is felkavaró és felforgató könyv, olyannyira, hogy a legtöbb kortárs író csak maszatol Célinehez képest. Míg Proust a metaforák és metonímiák erdején keresztül vezeti az embert, Céline-nél a trágárság, és emberi őrület ömlik megállíthatatlanul. Szinte suhan a szöveg, mindenki magyaráz, káromkodik, kiabál, ordít, de olyan intenzitással, hogy majd beleszédül az ember. Olyan mintha a Zazie a metrónt nézném. Kapkodás, céltalannak látszó hülyeség-özön, áradó, töredékes, szétzilált, néha már fárasztó mondatok, amelyek mögött mégis minden ott rejtőzik, ami számít. Nyugtalanságot, nyomasztó érzéseket, és haragot kelt az emberben ez a könyv. Celine hőse Bardamu harcol az I. világháborúban, Afrikában szolgálja hazáját Franciaországot, megjárja New Yorkot, hogy aztán hazatérjen Párizsba. Bárhol jár, az emberi aljasság, kegyetlenség veszi körül, a jó szándék, vagy jóság csak néha csillan meg. Bardamu éles cinizmussal, ironikusan, minden hazugságot leleplező éleslátással meséli el hányadtatásait. A nagy eszmék, hangzatos szavak nevetséges, szemforgató hazugságokká válnak. Haza, szeretet, szerelem, barátság – üres, értéktelen fogalmakká válnak az egyre aljasuló társadalomban. Bár a század első felében vagyunk Céline felfedi az akkor formálódó fogyasztói társadalom visszásságait, a hazaszeretetet sulykoló hullagyártó kormányokon keresztül, a bérmunkások gépies életén át, a szórakoztatóipar ürességéig. Közben egyszerre nevetek az elbeszélő szarkasztikus humorán és egyszerre vagyok dühös, mennék ki a világba, hogy felforgassam azt. Aztán leteszem a könyvet, és a valami nyugtalanító, rossz érzés marad csupán. Nincs semmi pozitív végkifejlet, vagy megnyugtató bölcsesség. Nem marad más, csak a makacs szembenállás, az egyénre nehezedő mindenféle hatalom, és ostoba elvárások tagadása, ragaszkodás a szuverenitáshoz, meg valami jó keresése, és megtartása.
M.-mel a éppen raktárban dolgoztunk, amikor felsóhajtott: “Nagyon kemény volt Norvégiában!” Néhány napja ismertük csak egymást, ő nem volt a cég alkalmazottja, csak akkor hívták be, ha nagyon sok volt a munka. Szóval csak annyit tudtam róla, hogy láthatóan kövér volt, jó kedélyű, stikában olcsó, dobozos sört iszik, ha nem látja a főnök, és szereti a kutyákat. Norvégia? Mit kerestél Te ott? – kérdeztem csodálkozva. M. erre felnevetett, és nagy pocakját csapkodta kezeivel. A börtönt hívom Norvégiának, öt évet ültem súlyos testi sértésért, tartozott nekem egy ipse, és hát megszorongattam kicsit… Nem kellett volna, nem kellett volna – csóválta a fejét. Ezután sokszor mesélt Norvégiáról, a hierarchiáról, a megkenhető őrökről, arról, hogy milyen sokat olvasott bent. Általában vicces, vagy hencegő történeteket, amin jókat nevettünk a többiekkel. Egyszer aztán nagyon komolyan így szólt: “Amikor kiengedtek végigsétáltam a Boráros tértől a Margit szigetig. Néha leültem séta közben, és néztem az embereket, kutyákat. Fújt egy kicsit a szál, de a Nap melegen sütött. Soha olyan szabadnak nem éreztem magam. Soha.” Ezután csendben voltunk, én pedig éreztem, hogy nem vagyok teljesen szabad, nem mehetek ki a cég területéről, illetve mehetnék, de eszembe se jut. A többi emberek, körülöttünk a városban, és az világon, éppen A-ból B-be tartottak, véletlenül sem letérve céljuktól, véletlenül sem megszakítva a fontos dolgukat, kötelességüket, még szórakozni is legtöbbször azért mentek, mert kell menni valahova. Aztán visszazökkentem a dolgok rendjébe, pakoltunk tovább, de mindenki rosszkedvű volt kicsit M. mondandójától. Egyszerre hideg lett a raktárban, mintha fent, valahol északon lettünk volna.
A skót Glasvegas zenekarnak igazán csak az első albuma tetszett, de az szinte tökéletes volt. A Daddy’s Gone című dal pedig máig az egyik kedvenc dalom. A régi 50′-es évek rock ‘n’ rollja keveredik pszichedelikus sheogaze-zel. Széttorzított, csilingelő gitár, és morgó basszus keveredik James Allan szentimentális énekével, aki az apa elvesztéséről énekel. Melankolikus, nosztalgikus dal, amelynek hallgatása közben valahogy kitágul az idő, előtör rengeteg érzelem, felsejlik előttem a múlt, egyben eszembe jut apám – aki jó egészségnek örvend – a közös focizások, biciklizések, meseolvasások lefekvés előtt. Örülök, hogy a dal nekem még egészen mást jelent – még csak az elmúló időket juttatja eszembe, amihez szomorkás nosztalgia társul.
Rövidek 