Nem vagyok költő, de azért itt a verseskötetem. Vagy mégis az lennék? A franc se tudja. Hivatalosan biztosan nem. Mindenesetre nagyon köszönöm mindenkinek a figyelmet!
Box Car Racer – Cat Like Thief
Az univerzális dal, bármikor, bármilyen hangulatomhoz megfelel. Nagyon régi kedvenc, és még mindig folyamatosan hallgatom. Rémesen egyszerű, ugyanakkor furcsa szám ez a Cat Like Thief. Egyrészt ott van a lüktető ritmus Travis Barker dobjátékának és a ráépülő monoton gitárnak köszönhetően. Másrészt az egymástól homlokegyenest ellentétes két énekstílus: Tom DeLonge “hülye gyerek hangja” és a vendégszereplő Tim Armstrong beszédszerű éneklése – még érdekesebb hangulatot adnak az egésznek. Hipnotikus, kavargó a zene, amely érdekes módon mindig megnyugtat. Ha rossz kedvem van, akkor kihúz belőle, ha jó kedvem van, akkor pedig csak elmélyíti azt. A lényeg, hogy a dal valamilyen ritmust ad a gondolataimnak, érzéseimnek, összerendezi őket a magukba visszatérő egyszerű ütemekkel. Most éppen felejtéshez “használom”. A zene, mint valami lassú centrifuga forgatja az érzéseimet, és lefelé nyomja őket a szív mély tárnáiba. Tulajdonképpen a szívdobogás is eszembe jut erről a ritmusról – hát nagyon faszán összerakták ezt a dalt.
El lobo/A farkas
Estoy cazando solo en el bosque
y no puedo llegar a ninguna parte
pero tu rastro lo tiene
y te atraparé una vez
Egyedül vadászok az erdőben
és nem talállak sehol sem
de a nyomod megvan
és egyszer majd elkaplak.
Hazafele blues
Hazafele megyek éppen, és persze még mindig rajtad gondolkodom,
közben szórakozottan, bolondosan rugdalom magam előtt –
az időt, ami néha sok, néha kevés, meg a szavaid, amelyek még mindig kísérnek.
Nem értem én az egészet, magamat, Téged – ki vagy Te nekem?
Én – úgy érzem – Neked csak egy vicc, esetleg egy jó, mesélni való sztori, óh az a fura fickó,
közben zenét hallgatok, Cat like Thief – ütemesen dübben a fülemben a dob, gitár
várjál, ne várjál, várjál, ne várjál… hülye vagyok, nem vagyok hülye…
Hazaérve Augustine whiskeyjével öblítelek le, mert a torkomban érezlek éppen,
de csak annyit érek el, hogy a szívemig csúszol le, és így még rosszabb
vissza kéne böfögjelek, de a szívem marasztal, mert szeret fájni
Nem szabadulok Tőled sehogy se, még kiírni sem tudlak magamból
néha pedig féltve megőriznélek örökké…
Homokóra
Gyorsan, megállíthatatlanul pereg az idő,
mint a homokszemek egy homokórában
én felül vagyok, és lábam alól egyre fogy a homok
hiába kapaszkodok, lassan csúszok lefelé,
de mi bajom eshetne ha én is lecsúszok?
Hisz minden időm, és emlékem ott van…
Gyomlálás
Szíved néha hasonlatos egy elvadult kerthez,
de szerencsére
szépen rendbe lehet rakni, alapos munkával:
először ragadj egy erős ásót, és a megfelelő
mozdulatokkal ásd fel a földet, vágd el és
forgasd ki a szívós gyökereket növényestül
gyűjtsd őket össze, és dobd egy helyre
aztán a kisebb gizgazokat is húzd ki sorban,
és ne riasszon el, hogy sokat kell hajoldózni
amikor már nincs semmi, csak a göröngyök
szépen egyenletesre gereblyézd el a földet.
A gaz természetesen időről-időre felüti a fejét,
azonban céltudatosan, módszeresen kiirthatod
biztosítva a kert harmóniáját és rendjét.
Demasiado
Había demasiadas palabras
había demasiada espera
había demasiada imaginación
así qué nunca nos conocimos.
Túl sok volt a szó
túl sok volt a várakozás
túl sok volt a képzelgés
így sosem találkoztunk.
Nekik hol a könyvük?
A könyvesboltban nézelődök
Tengernyi könyv van arról,
hogy miként találd meg
az Igazit, a társat, a szerelmet…
Mert a többség nem sokáig bírja,
és egymás lázas ölelésébe menekül.
De mi van azzal, aki egyedül van?
vagy a magányos őrültekkel?
vagy az örökre összetört szerencsétlenekkel?
vagy az istenek szent, társtalan szolgáival?
vagy az együgyűekkel, akiket mindenki elkerül?
Nekik ki ír könyvet? Nekik hol a könyvük?
Tocotronic – Let There Be Rock
Az egyik kedvenc német zenekarom a Tocotronic, igaz hogy németül csak nyökögök. A Let Tehere Be Rock című daluk és annak klipje egyértelműen a gyerekkoromat idézi. Ugyan ez volt – iskola után, ha tehettük O.-val biciklizni mentünk, mivel semmilyen csoportban, vagy fakultatív dologban nem voltunk benne. Semmire nem voltunk jók, se szavalni, se színészkedni, se ilyen vagy olyan szakkörre járni, semmilyen klikkbe nem tartozunk. Szóval maradt a biciklivel kalandozás a lakótelepen, és a környező bányatavaknál, ahol a saját fantáziavilágunkat is sikerült felépítenünk. (Utólag belegondolva sokkal jobban jártunk vele, mintha a Padlásban szerepeltünk volna – mi egy saját történetet írtunk magunknak). A biciklijeink hűséges lovak voltak, mi pedig rettenetes hírű harcosok, akik egymással harcoltak vagy szövetségesként felfedezték a környéket. Sok más szereplője is volt a történetnek, és minden helynek megvolt a maga külön fantázia-neve. Aztán felnőve ködbe veszett az egész. Később felnőtt fejjel bringával bejártam a bevált útvonalunkat, ahol már csak a régi kalandok homályos emlékeit találtam – amelyek valahogy aztán szépen belevándoroltak ebbe a dalba.
Caballos salvajes
El tiempo corre como caballos salvajes,
Quiero escalar en vano,
No tengo éxito y solo los miro.
Megpróbálkoztam egy rövidke vers írásával spanyolul. Évekig tanultam régen, és mostanában kezdtem feleleveníteni. Szeretem a spanyol nyelv zenéjét, és sajátos “ízeit”. A nyúlfarknyi verset egy mexikói ismerősöm hagyta jóvá. Magyar fordításban így szól:
Úgy rohan az idő, mint a vadlovak,
én hiába akarok felkapaszkodni rájuk,
nem sikerül, és csak nézem őket.
Rövidek 