Nagyapám szenet hordott – magas volt, szálkás és erős
még öregen, betegen ősz fejjel is
sokat ivott, egyszer részegen aludva találtuk a fűben
otthon atlétában ülve magyarázott a családnak,
és nekünk gyerekeknek
fociról, tudományról, és az életről
közben szívta a cigit, és itta a bort
szállt a füst, szálltak a szép szavai.
Én lediplomáztam, irodában dolgozok,
nem iszok sokat, és nem tudok már
úgy beszélni a világról, mint Ő.
Hajnalban kezdtem felmenni a hegyre. Utam sűrű erdőn át vezetett, a hegyen és a fák rengetegén köd ült. Vadak neszeztek, madarak vijjogtak, a fák halkan sóhajtoztak. A rothadó avar szaga keveredett a friss hajnali szellőével. A hegyen nyugalmat, Istent és magamat kerestem. Mindhármat megtaláltam. Istent nem valamiféle emberi, megfogható alakban, és önmagamat sem úgy, ahogy számítottam rá. Isten mindenhol ott volt, egy rezzenő levélben, egy repkedő bogárban, és az összes fában. Jómagam szintén szétszóródva lestem vissza magamra az erdő ezernyi részletéből – én vagyok az erdő, én vagyok a hegy, én vagyok a köd. Kérdéseimre nem kaptam választ, mert ezen a helyen értelmüket vesztették. A társadalom által rám aggatott hülyeségek egy időre eltűntek. Aztán beültem a kocsimba és visszahajtottam a városba.
Fotó: Saját.
Eleinte furcsa, és ijesztő volt a Senkiföldjén. Nincsenek irányok – nincs kelet, nyugat, észak, és dél. Minden irányban csak végtelen pusztaság, bármerre is nézek. Nincsen otthon, nincsen különösebb cél – elsőre így tűnt fel előttem a táj. Aztán befogtam a szekér elé két lovat, és otthonomként gondoltam rá, így haladtam a vég nélküli tájon – ilyenformán mégis mindig otthon voltam. Senki nem keresztezte utamat, legfeljebb néha, de nem szerették ezt a tájat, és visszamenekültek az emberek közé. Én folytattam az utam. Egy pihenő közben magamba néztem, és ugyan ezt a pusztaságot láttam, végtelen terekkel, és szabadsággal.
Öreg nénik és bácsik álldogálnak szerényen,
csinos prospektusos állványok mellett,
amelyek Istent árulják, de jóformán senki
sem nem megy oda hozzájuk,
mert Isten nem túl kelendő árucikk,
mivel állítólag meghalt.
Ragadós mocsok és felemelő szépség. Nyúzott, rángó idegesség és lassú nyugalom. Szürke verseny és különc tűnődés. Szomorú kosz a falakon, és fényesen mosolygó ragyogás. Izzadó kőrengeteg, és hűs menedék. Bunkó proliság, köcsög suttyóság, és udvarias jólneveltség. Tüdőt kormoló füst, majd eső után friss lélegzet. Szigorú, szabvány ketrec, és léha bohém kóceráj. Áradó, csürhe butaság, és néhol fénylő értelem. Budapest, Budapest szörny és angyal vagy.
Fotó: saját.
Ez van,
munkaállomás, fitness-bérlet,
szelfi bárhol, fesztiválok – ha lehet olcsón,
kóla, vagy pia, csak sok legyen
utazás, ha lehet gyakran
legyen minél kényelmesebb,
nyomorult férgek forognak boldogan,
a rothadó ételmaradékban,
kell-e más? egy kis edzés
protein, mozi, pihi
Mégis van más is
felragyogó gondolat, alkotó őrület,
magányos esték könyvekkel,
szalonspicc, sör és Bukowski
beszélgetés egy gondolkodó emberrel
valahol egy szobában.
Sosem gondoltam volna, hogy egy író fog – divatosan írva – inspirálni, hogy vegyem komolyabban a futást. Gondolkodásra, írásra, utazásra, lázadásra, vagy ezer más dologra vezettek már különböző írók, node futásra? És mégis. Murakami – Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című könyvének elolvasása után kezdtem a futást sokkal tudatosabban művelni. Jómagam is leírok néhány gondolatot róla. Futottam már évek óta, de rendszertelenül, össze-vissza, ahogy éppen kedvem tartotta, és persze legtöbbször nem tartotta… Az általános erőnlétem miatt rendkívül hasznos a mozgás, hiszen a munkahelyi, és emberi őrületet könnyebben elviselem, jobban veszem az akadályokat. Amolyan erőnléti és mentális páncélnak gondolom. Egyre erősebbnek éreztem magam, ahogy rendszeressé vált a futás, az életemben. Ráadásul valamiféle meditációnak is kiváló, amely közben, az ütemes mozgás segítségével felvesz a testem egy ritmust, gondolataim pedig szépen a helyükre kerülnek. Amit nap közben az emberi hülyeség darabjaira vert szét, nos az minden lépéssel a helyére kerül, kilégzem a stresszt, kiizzadom az igazságtalanságokat, ha pedig egy nagyot fújok, a felesleges, napközben elmémben ragadt hulladék információk is távoznak. A vérem felpezsdül, az izmaim jólesően elfáradnak, az elmém, megnyugszik, kitisztul. Szóval, köszönöm Murakami, és köszönöm J. barátomnak, hogy felhívta erre a kiváló japán íróra a figyelmemet.
Fotó: saját.
A Senki nyugodtan élet a Senkiföldjén. Nem zavarta senki, és semmi. Nem mérgezték meg életét különböző felesleges eszmék, mint például jobb vagy baloldali ideológiák, nagyvállalatok agyrohasztó reklámjai, sem trénerek ostobaságai. Nagyszerű volt az élet így – kiegyensúlyozott, áttekinthető, hiszen nem volt semmi ami különösképpen bonyolította volna. Azonban történt egyszer, hogy Valaki a kinti zavaros világban piaci lehetőséget látott meg a Senkiföldjénben, és a “senkiségben”. Légy senki! Vonulj ki egy időre a világból! Üresedj ki! – ezek lettek a remekül működő új szlogenek. Egyre több valaki jelent meg a Senkiföldjén, a Senki pedig kétségbeesetten szemlélte, ahogy a harsány Valakik szelfiznek, kiabálnak, szórakoznak vagy éppen csapatépítőket, tréningeket tartanak a hajdani nyugodt helyen. Egyre több ember jelent meg, aki “senki” akart lenni. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy milyen is senkinek lenni, mert itt is csak önmaguk voltak, vagyis jobban szemügyre véve őket – kiderült, hogy üresebbek voltak, mint a Senki – csupán létezésüket próbálták nyomatékosítani, egymás tudomására hozni kétségbeesetten, még azzal is, hogy egy időre senkinek tettették magukat. Egyfolytában fotókat készítettek önmagukról, írogattak a senkiségről, legtöbbször a Facebook nevű oldalon, ahol undorral vegyes kíváncsisággal kapaszkodott össze a sok ember, és fürdött egymás moslékában, téveszméiben, tahóságában. A Senki rájött, hogy sokkal inkább létezik, mint hitte, és nevetve hagyta ott a valakiket. Elment valahova, ahol senki nem találhatja meg.
Valahol a külvárosban egy kereskedelmi üzletlánc parkolójában pakolom a bevásárlókocsimból a rengeteg élelmiszert, zöldséget a kocsimba. Amikor végzek egy kisfiúra leszek figyelmes. Vézna, feje kopaszra van nyírva, szétáll a füle, ruhája viseletes, nadrágja is rövidebb a kelleténél. Egy csomag szeletelt kenyeret szorongat, és láthatóan nem túl vidám, vehetett volna még ezer más dolgot. Amint nézem eszembe jut, hogy a szegények mindig ugyanígy néztek ki, soványak voltak, a fejüket majdnem kopaszra beretválták, a fülük pedig szétállt. Régi fényképek mesélnek erről, a családban is, ahol persze szegényen is mosolyognak a gyerekek. Nekem szerencsém volt, gombafrizurám volt, amit, nagyapám mindig kócosnak talált, és megfésült… A gyerek eltűnik a szemem elől, én pedig beszállok a kocsimba és elhajtok.
A pálinkát egyszerű, kicsi hármas pohárból isszuk.
A szilvát, almát, körtét, cseresznyét
szépen sorban, finom sörrel kísérve.
Az első után melegséget érzünk szívünk csücskében
A második után egyre többet mosolygunk kajlán
A harmadik után egyre nagyobb lesz víg hangunk
A negyedik után bátrak leszünk és erősek
Az ötödik után már mindenre képesek vagyunk
A hatodik után mi vagyunk a legnagyobb filozófusok és költők
A hetedik után kissé borússá válik kedélyünk
A nyolcadik után komoran meredünk a mára
A kilencedik után kósza reménnyel tekintünk a holnapra
Végül jó éjt kívánunk és magunkat húzva-vonva aludni térünk…
Rövidek 