Lépcsőház
Az idő dohos szaga terjengett a lépcsőházban
a falon sok helyen lehámlott a vakolat
vele a ház története porlad lassan semmivé
a vaskorlát a sötét homályba vész
megfogom lassan és elindulok a lépcsőn
hogy eltűnjek a fekete múltban.
Fotó: @andi._s._
Ősz – 2021
Hajnalban ködpaplan alatt alszik a rozsdás táj
amit az Ősz befestett – sárgával, pirossal, barnával
Lehullott, száraz leveleket táncoltat a szél
vidáman, a levegőben bucskázva búcsúznak a nyártól
aztán a földre esnek, hogy még felrugdossam őket,
mint a nyári emlékeket,
amelyek egyre halványabb sárgává fakulnak a tompa fényben.
Veszett kutyák
“Ezek bizony ugyanazok” – mondják emezek
“Azok bizony ugyanezek” – mondják amazok
én egy botot látok, mindkét végén
egy-egy veszett, nyáladzó kutyával…
Danse Macabre
Mintha mi sem történt volna…
mert a többség azt hiszi,
minden olyan lesz, mint rég
jó kis bulika, mert kell a szabadság
egynapos repülőútra menni egy random városba
mert innen is kell pár szelfi
tízmiliomodikként pózolni valami szép helyen
és fotózni a kávét a Starbucksban
meg darálni a sorozatokat a Netfilxen,
hogy minden este mások életét éljük
elutazni egy távoli azúrkék tengerpartra
mert nekünk ez persze jár
all inclusive zabáljuk fel a világunkat
de hát benne van az árban, megéri
nemsokára fizetünk, súlyos a valuta:
jégeső, árvíz, tűzvész, aszály,
vízhiány, kipusztuló fajok, menekülő tömegek…
Ja, nem erre fizettünk be?
Már megint nem olvastuk az apróbetűs részt.
Pók
Bizonyos dolgokat nem lehet siettetni
Légy türelmes, mint a hálóját szövő pók
ha kell, sokáig pihenj a háló sarkában
figyeld az idő lassú rezdüléseit
s ha eljő az a röpke pillanat,
légy villámgyors és kapd el.
Öreg illat
Édesapámmal megint egy idős néninél szereltünk
egy régi házban, tele ódon bútorokkal
családi fotókkal, és olyan tárgyakkal,
amelyek létezését már csaknem elfeledtem…
“öreg illatot” éreztünk bent mindenhol
előbb-utóbb minden idős ember lakása, háza
ezt a “illatot” árasztja…
ez az idős emberekre és ősöreg tárgyakra
rakódott emlékek fanyar, kesernyés illata
lemoshatatlan, eltüntethetetlen, mert
az emlékek bizony már csak ilyenek.
Nem verseny
Lassan és nyugodtan csorgok
a kocsimmal a belvárosban
és kifelé bámészkodok
körülöttem morog a többi vas,
remegve izzik a levegő
a forróságtól és az idegességtől
hiába,
egyre több az autó,
egyre több az ember,
egyre több az őrült,
egyre nagyobb a rohanás
egyre gyorsabb minden
saját magunkat rég lehagytuk…
Nem sietek,hagyom hogy megelőzzenek,
tudom, hogy ez nem egy verseny…,
Néha langyos délutánokon mintha
emlékeznének erre az emberek
és csak sétálnak gondtalanul…
Józsi ablakában
Kikönyöklök Józsi ablakán, ami
a Krúdy utcára és a
Mikszáth Kálmán térre néz
a magasból kicsinyek az emberek
a téren már tele a teraszok, éttermek
beszéd, nevetés száll fel hozzám
furcsa, szokatlan morajként,
rég hallottam ezt…
vajon tanultak valamit a kórtól az emberek?
Nem úgy tűnik…
A szemben lévő házon lévő szoborfej
némán egyetért velem…
megvonom a vállam és tovább bámészkodok
a levegő langyos, virág illatú
a tavasz simogatja a várost
minden rendben lesz gondolom
pár sör után…
Tavasz
Hazafelé hajtok, át a városon
A tavaszi fényben fürdenek az
épületek, utcák, emberek
Begubózva éltünk hónapokig…
Furcsa, nyúlós pólyát szőtt körénk
ez a kór félelemből, pánikból,
kitartásból, bátorságból…
ezerféle szőttesből
Most mintha pillangók repkednének,
úgy sétálgatnak az emberek
örülnek az illatos-fényes tavasznak
talán mint még soha…
Úgy tűnik felébredtek
a hosszú-dermedt álomból…
de vajon tényleg felébredtek?
Rövidek 