A napfény táncol a hullámokon
csillogva mindig máshol felvillanva
ahogy lebegek a vízen és figyelem
táncoló fényt, az emlékek is így
villannak fel gyorsan bennem
mintha az egész tó tudna mindenről
és mindenkiről…
mintha minden emlékem a hullámok
között pihenne…
Este több rövid és sör után sétáltunk ki a Balatonhoz
A csillagos ég takarta be a tavat, olyan volt,
mintha az egész Univerzum odahullott volna elénk.
Furcsa mód az ilyen varázslatos pillanatokban
mindent lehetségesnek tartunk,
a múlt és jövő egyaránt megnyugtató
a csillagfényben megcsillanó hullámokban
régi emlékek villannak fel, emberek, helyek, érzések
mintha az égbolt egy takaró lenne, és valaki
ott fent megrázta volna, hogy belepjen az egész életem
jól van úgy, ahogy van az egész, gondoltam
de nem csak a piától, szerencsére…
Bélus 25 éves, enyhén értelmi fogyatékos és tolókocsihoz kötötten éli az életét. Lába és karjai nem engedelmeskednek akaratának. Pár lépést volt csak képes tenni sorvadt lábaival, ha valaki támogatta. Kezei is a maguk urai voltak, így hatalmas erőfeszítésébe telt, hogy megfogjon dolgokat. Bélust az anyja nevelte és fáradhatatlanul gondját viselte. Szűkösen éltek, de egy hétre mindig elmentek a Balatonra nyaralni. Bélus mindig kitörő örömmel fogadta, ha eljött a nyaralás ideje – “Megyünk a Baton..ra!” – próbálta formálni a szavakat. A nyaralásban a fiú a fürdést szerette a legjobban. Anyja ilyenkor karúszókat adott rá, hogy a Bélus el ne süllyedjen. Miután ez megtörtént, eltolta a partig, majd nagy nehezen feltámogatta fiát, aki belé kapaszkodott, és eltámolyogtak a legközelebbi lépcsőig. A strandolók, hol szánalommal, hol közönnyel, hol viszolyogva nézték a párost, akik mindezt már megszokták, és fel sem vették. Amint nehézkesen leértek a lépcsőn, Bélus a vízbe vetette magát, ahol igazán elemében érezte magát. Karjai és lába végre könnyebbek lettek, nem kötötték meg mozgását, és végre nem csak a kerekesszék satu-szerű szorításában kellett sínylődnie. A hátán fekve lebegett, a karúszók biztosan tartották a felszínen, közben nézte a felhőket, az elrepülő madarakat. Könnyedén forgott kicsi hullámokat vetve maga körül. Nem is sejtette, hogy a Balaton hínár hajú tündérei forgatják játékosan, akik csak nagyon kevés emberrel hajlandóak foglalkozni. Anyja csodálkozva nézte, milyen könnyedén lebeg Bélus a tó felszínén, és milyen felszabadultan kacag… A tündérek is nevettek, hiszen pimaszul megcsiklandozták Bélust… A fiú pedig úgy érezte, soha ilyen szabad és boldog nem volt még…
(A történet szóról-szóra igaz, mivel szemtanúja voltam, csupán a tündérek a fantáziám szüleményei. Bár ebben sem vagyok egészen biztos).
Forróság, a Balaton langyos, szikrázik a napsütésben
ízléstelen és rikító matracok és úszógumik tömege
és az ilyenkor nyáron jellegzetes hangok:
beszéd, kiabálás, és nevetés furcsa kevercse
minden olyan, mint gyerekkoromban –
önfeledten fürdök, prüszkölök, soha nem jönnék ki
aztán lefelé hullik lassan a Nap az északi oldalon,
egy apa pedig ezt mondja a kisfiának:
“Holnap szeptember lesz, már ősz.”
Megerősítés képpen aztán másnap, hazafelé vezetve
a kocsim előtt sárga leveleket hord el a szél.
A csöndes, álmos partot békés hullámok csapkodják, halkan loccsan a köveken a víz. Minden lassú, a mozgás, a gondolatok, az érzések. Egy, a parton álló fűz jobbra-balra hajladozik, dús lombjának vége a tóba lóg. Egy stéghez kikötött fa ladik nekiütődik a stég vaslábának, és ütemre koppan. A száraz, magas nád sustorog valamit az időről. Hirtelen a nádasból récék rebbenek fel, és tovaszállnak. Egy cikázó, ezüst hal csobban, és fodrot vet a vízen. Messze, bent egy csónak ring, benne egy horgász gubbaszt és várja az ezüst halat. A horgász feletti sárgás felhők magukat nézik a Balaton tükrében. A Nap lassan ellobban, még nagyobb a csend.
M. munka után esett be az okmányirodába, ahol személyi igazolványát szerette volna megújítani. Délután lévén rengetegen voltak, M. az 1399-es sorszámot kapta az automata sorszámkiadó géptől. A kijelzőn az 1374-es szám villant fel, tehát 25 ember van előtte, az okmányügyintézést két idős hölgy végezte. M. hosszú, másfél órás várakozásra számított. Körülnézett. Az emberek egykedvűen meredtek maguk elé, vagy olvastak, vagy a mobiljukat nyomogatták. M. fellapozott pár magazint, de semmi érdekeset nem látott bennük (felvillant 1378-as sorszám), majd nyomogatta a saját mobilját (1382-es sorszám) – bár nem sok mindent tudott vele csinálni, nem úgy, mint a fia. A háttérben a rádió szólt, régi dalok követték egymást szép sorban, de M. nem nagyon figyelt rájuk. Egyszer csak megszólalt egy Cseh Tamás dal. M. fülelni kezdett, sóhajtott, majd behunyta szemét, és hallgatta…
“Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon…“*
A fiú hunyorogva nyitotta ki szemét, a verőfényben eleinte semmit sem látott. Még mindig el volt nehezülve az ebédre elfogyasztott tejfölös-sajtos lángostól. Felsőteste a keresztben létvő matracra tapadt, két lába pedig a meder iszapjába fúródott, ahogy időről-időre lökött magán egy kicsit. Már lassan két órája ringatózott, lassú köröket téve a langyos vízben. Szépen megfordult a 360 fokban a matraccal, és körülnézett. Először a partot látta a hatalmas lépcsős szállodákkal, hajlongó fűzfákkal, napozó, a parton üldögélő emberekkel. Az árnyas fák alatt egy kockás pléden ott ültek szülei és bátya, ha jól látta éppen kártyáztak. Tovább fordult – fürdőző emberek, vízibiciklik, repkedő színes labdák, nevetések, kiáltások, boldog hangzavar. Kisvártatva megpillantotta a túlpartot, messze ott magasodott a tihanyi apátság, amit a Nap arany lepellel borított. Lassan forgott keleti irányba, majd délre, nézte a panorámát, majd a kör bezárult. Néha pocsolta a vizet kezeivel, arcát a langyos hullámokba tartotta. Eszébe jutott, hogy három hét múlva vége a szünidőnek, emiatt egy kissé szorongott, de gyorsan elhessegette a kellemetlen gondolatot. Itt van a Balatonon, matracozik – úgy érezte boldog -, kit érdekel a nyüves iskola? Hirtelen a parton lévő hangszórókon keresztül bemondtak valamit, szülei felálltak a plédről, és integettek neki. Először nem értette a hangszórókból szóló szavakat, de aztán lassan kivette a recsegő hangok értelmét:
Az 1399-es sorszámú ügyfél fáradjon a 7-es ablakhoz!
M. csodálkozva kinyitotta szemét, gyorsan felpattant, és az ablakhoz sietett. Az ablak mögött ülő idős hölgy rosszallóan csóválta a fejét.
– Háromszor szóltam magának! Elaludt, vagy mi?! Merre járt?
– A Balatonon. – válaszolta M., és mosolygott magában.
*Cseh Tamás – A hatvanas évek
Rövidek 