M. munka után esett be az okmányirodába, ahol személyi igazolványát szerette volna megújítani. Délután lévén rengetegen voltak, M. az 1399-es sorszámot kapta az automata sorszámkiadó géptől. A kijelzőn az 1374-es szám villant fel, tehát 25 ember van előtte, az okmányügyintézést két idős hölgy végezte. M. hosszú, másfél órás várakozásra számított. Körülnézett. Az emberek egykedvűen meredtek maguk elé, vagy olvastak, vagy a mobiljukat nyomogatták. M. fellapozott pár magazint, de semmi érdekeset nem látott bennük (felvillant 1378-as sorszám), majd nyomogatta a saját mobilját (1382-es sorszám) – bár nem sok mindent tudott vele csinálni, nem úgy, mint a fia. A háttérben a rádió szólt, régi dalok követték egymást szép sorban, de M. nem nagyon figyelt rájuk. Egyszer csak megszólalt egy Cseh Tamás dal. M. fülelni kezdett, sóhajtott, majd behunyta szemét, és hallgatta…

“Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon…“*

A fiú hunyorogva nyitotta ki szemét, a verőfényben eleinte semmit sem látott. Még mindig el volt nehezülve az ebédre elfogyasztott tejfölös-sajtos lángostól. Felsőteste a keresztben létvő matracra tapadt, két lába pedig a meder iszapjába fúródott, ahogy időről-időre lökött magán egy kicsit. Már lassan két órája ringatózott, lassú köröket téve a langyos vízben. Szépen megfordult a 360 fokban a matraccal, és körülnézett. Először a partot látta a hatalmas lépcsős szállodákkal, hajlongó fűzfákkal, napozó, a parton üldögélő emberekkel. Az árnyas fák alatt egy kockás pléden ott ültek szülei és bátya, ha jól látta éppen kártyáztak. Tovább fordult – fürdőző emberek, vízibiciklik, repkedő színes labdák, nevetések, kiáltások, boldog hangzavar. Kisvártatva megpillantotta a túlpartot, messze ott magasodott a tihanyi apátság, amit a Nap arany lepellel borított. Lassan forgott keleti irányba, majd délre, nézte a panorámát, majd a kör bezárult. Néha pocsolta a vizet kezeivel, arcát a langyos hullámokba tartotta. Eszébe jutott, hogy három hét múlva vége a szünidőnek, emiatt egy kissé szorongott, de gyorsan elhessegette a kellemetlen gondolatot. Itt van a Balatonon, matracozik – úgy érezte boldog -, kit érdekel a nyüves iskola? Hirtelen a parton lévő hangszórókon keresztül bemondtak valamit, szülei felálltak a plédről, és integettek neki. Először nem értette a hangszórókból szóló szavakat, de aztán lassan kivette a recsegő hangok értelmét:

Az 1399-es sorszámú ügyfél fáradjon a 7-es ablakhoz!

M. csodálkozva kinyitotta szemét, gyorsan felpattant, és az ablakhoz sietett. Az ablak mögött ülő idős hölgy rosszallóan csóválta a fejét.

– Háromszor szóltam magának! Elaludt, vagy mi?! Merre járt?

– A Balatonon. – válaszolta M., és mosolygott magában.

*Cseh Tamás – A hatvanas évek