Fiatalon, önfeledten szórtam zsebemből az időt
akárhol is jártam éppen, csengve hullott szerte-szét
Mostanra zsugori gyűjtögető lettem,
mint álmai előtt Ebenezer Scrooge, így
ládába zárom az időt, erős lakatot teszek rá
a kulcsot kapzsin, féltve rejtegetem, mégis
időm pedig egyre csak fogy és fogy…
Úgy tűnik, hogy végtelen az út,
bármilyen gyorsan is hajtok
120, 130, 140, 150…
a Nap közben lemegy, sötét lesz
az égen csillagok villannak
bennem meg emlékek,
amelyeket azt hittem elhagytam,
bármennyire is száguldok
az idő mintha az utastérbe
szorult volna, nyúlósan, sűrűn
kavarog, és az ablakra
vetít arcokat, helyeket, képeket
régi érzések söpörnek át rajtam,
aztán kiröpülnek a nyitott ablakon,
de újabbak jönnek, csak jönnek
a pálya menti lámpák fénye
fényes csíkká nyúlik,
közben zene szól –
“Now drive me far – away, away, away”*
de nem segít, az idő árad tovább…
*Deftones –Be Quiet And Drive (Far Away)
Régen sok volt az időből, így nem is foglalkoztam vele. Most viszont egyre gyorsabban telik az idő. Kiperegnek a percek és a rájuk tapadó emlékeim az újaim közül, hiába kapdosok utánuk. Erős, nagy hálót készítek, de az emlékek kifolynak a lyukakon. Néha pihenek, és mintha az idő is megállna, de aztán még gyorsabban nekiszalad. Szekrényt készítek vasból, lezárom lakattal, de az is recsegve szétfeszül, kirobbannak belőle a szép, fontos pillanatok, szétgurulnak a padlón, és eltűnnek. Amit tudok megmentek még, és a zsebeimbe gyömöszölök… Az óra hangosan ver a falon. Indulni kell az idő után, meg kell próbálnom utolérni.
Rövidek 