A napfény táncol a hullámokon
csillogva mindig máshol felvillanva
ahogy lebegek a vízen és figyelem
táncoló fényt, az emlékek is így
villannak fel gyorsan bennem
mintha az egész tó tudna mindenről
és mindenkiről…
mintha minden emlékem a hullámok
között pihenne…
Este több rövid és sör után sétáltunk ki a Balatonhoz
A csillagos ég takarta be a tavat, olyan volt,
mintha az egész Univerzum odahullott volna elénk.
Furcsa mód az ilyen varázslatos pillanatokban
mindent lehetségesnek tartunk,
a múlt és jövő egyaránt megnyugtató
a csillagfényben megcsillanó hullámokban
régi emlékek villannak fel, emberek, helyek, érzések
mintha az égbolt egy takaró lenne, és valaki
ott fent megrázta volna, hogy belepjen az egész életem
jól van úgy, ahogy van az egész, gondoltam
de nem csak a piától, szerencsére…
Reggel a hegy tetején teljes köd és lovecraft-i hangulat.
Jóformán semmit nem látni Budapestből,
csak a város moraját hallani.
Minden szürke, fakó, és színtelen
Én, meg néhány turista lézengünk a ködben, mint a kísértetek.
Várjuk, hogy kisüssön a Nap, hogy újra
élő emberként sétáljunk, és csodáljuk a színeket.
Bár 1932-ben íródott, az Utazás az éjszaka mélyére ma is felkavaró és felforgató könyv, olyannyira, hogy a legtöbb kortárs író csak maszatol Célinehez képest. Míg Proust a metaforák és metonímiák erdején keresztül vezeti az embert, Céline-nél a trágárság, és emberi őrület ömlik megállíthatatlanul. Szinte suhan a szöveg, mindenki magyaráz, káromkodik, kiabál, ordít, de olyan intenzitással, hogy majd beleszédül az ember. Olyan mintha a Zazie a metrónt nézném. Kapkodás, céltalannak látszó hülyeség-özön, áradó, töredékes, szétzilált, néha már fárasztó mondatok, amelyek mögött mégis minden ott rejtőzik, ami számít. Nyugtalanságot, nyomasztó érzéseket, és haragot kelt az emberben ez a könyv. Celine hőse Bardamu harcol az I. világháborúban, Afrikában szolgálja hazáját Franciaországot, megjárja New Yorkot, hogy aztán hazatérjen Párizsba. Bárhol jár, az emberi aljasság, kegyetlenség veszi körül, a jó szándék, vagy jóság csak néha csillan meg. Bardamu éles cinizmussal, ironikusan, minden hazugságot leleplező éleslátással meséli el hányadtatásait. A nagy eszmék, hangzatos szavak nevetséges, szemforgató hazugságokká válnak. Haza, szeretet, szerelem, barátság – üres, értéktelen fogalmakká válnak az egyre aljasuló társadalomban. Bár a század első felében vagyunk Céline felfedi az akkor formálódó fogyasztói társadalom visszásságait, a hazaszeretetet sulykoló hullagyártó kormányokon keresztül, a bérmunkások gépies életén át, a szórakoztatóipar ürességéig. Közben egyszerre nevetek az elbeszélő szarkasztikus humorán és egyszerre vagyok dühös, mennék ki a világba, hogy felforgassam azt. Aztán leteszem a könyvet, és a valami nyugtalanító, rossz érzés marad csupán. Nincs semmi pozitív végkifejlet, vagy megnyugtató bölcsesség. Nem marad más, csak a makacs szembenállás, az egyénre nehezedő mindenféle hatalom, és ostoba elvárások tagadása, ragaszkodás a szuverenitáshoz, meg valami jó keresése, és megtartása.
Sárgásbarna, zörgő levélágyon sétálok
A csípős, hideg levegőben
füst, és erjedő avar szagát viszi a szellő,
cipőmmel feltúrom a leveleket,
melyek alatt hűlő nyári emlékeket találok.
Az idősödő férfi, D. egyetlen, és igen komoly hobbija a festegetés volt. “Festegetés” – ezt a szót a felesége használta, kissé lesajnálva ezt a tevékenységet, mivel pénzt nemigen hozott a házhoz. A férfi ugyanis nagyon ragaszkodott minden művéhez, és csak nagyon ritkán vált meg pénzért valamelyiktől. Unalmas, papírtologató munkája után valóságos felüdülést jelentett számára a pompás színekben, és hangulatokban elmerülni, amelyek keze nyomán a vásznakon kavarogtak. Két felnőtt gyermeke sem különösebben tartotta nagyra e hobbit. Persze illendőségből megdicsérték apjuk tájképeit, amiből persze saját házaik falait is díszítette jó pár darab. Egészében véve viszont a tágabb család is amolyan hóbortnak tartotta a férfi festői ambícióit. Ő persze ezt nagyon jól tudta, és nem esett túl jól neki a dolog, de az évek előrehaladtával már nem törődött vele, és csak azért is festett tovább. Egyedül legjobb barátja értékelte a festményeket, akivel sokat beszélgettek a művészetről, alkotásról, életről. Barátja egyébként egy apró, óvárosi könyvesbolt tulajdonosa volt, ahol nagylelkűen több kiállítást is rendezett D.-nek. A férfi legkedvesebb témája Olaszország volt, ahol sok boldog hetet töltöttek feleségével és gyerekeikkel az évek során. D. nagyon szeretett volna Itáliában élni, de az asszonyt sehogy sem sikerült rávennie a költözésre. Ennek ellenére gyakran hangoztatta, hogy: “Márpedig Itáliában kéne élni, mondjuk Positanoban! Minden más, a színek, a fény, a levegő!” Aztán persze mindenki csak legyintett erre, egyedül barátja bólogatott mindig egyetértően. De csak nem történt semmi, ahogy nagyon sok dologgal az életben – vágyak maradnak csupán, amelyek az emberrel együtt megöregednek. D. is csak öregedett, önarcképén megjelentek a ráncok, haján a dér. Majd egy napon megtudta, hogy rákja van. A hosszas és gondos gyógykezelés ellenére D.-nek csupán hónapjai maradtak hátra. Ekkor is festett, ráadásul legkedvesebb olasz városáról Positanoról készített látképet. A színpompás, ezernyi kis részletből, és árnyalatból összeálló festményen ott tündökölt ez a remek város – az egész hegyet beborító színes házakkal, a fenséges Santa Maria Assunta templommal, a kikötővel, a hajókkal, a türkiz tengerrel, a városban sétáló emberekkel, az egész város hátterében pedig a felhők felé nyúló hegyekkel. D. gyakori rosszullétei ellenére, erejét megfeszítve dolgozott, és minden apró részletet nagy műgonddal festett meg. Miután kész lett, barátja lelkére kötötte, hogy a festmény legyen az övé, és tegye ki a boltjában, és minden nap nézze meg alaposan. D. végül elhunyt, a festmény pedig akaratának megfelelően a könyvesbolt falára került. Barátja minden nap megnézte a képet, de nem értette, vajon barátja miért kérte erre. Aztán egy nap furcsa érzése támadt, de eleinte nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is. Egyre figyelmesebben kezdte nézni a festményt, és egy nagyon különös dologra lett figyelmes. A képen látható apró emberek – nem voltak nagyobbak egy borsószemnél – között volt egy, amelyik minden nap a festmény különböző pontján tűnt fel. Hol a tengerparton állt, hol egy ház ablakában könyökölt, hol egy étterem vagy kávézó teraszán üldögélt, hol a tengerben úszott, vagy éppen kikötőben horgonyzó jacht fedélzetén bámészkodott. A könyvesboltos először nem akart hinni a szemének, de egészen biztos volt benne, hogy a távoli alak maga D. Felfedezéséről senkinek sem szólt, de minden nap boldogan, mosolyogva nézegette a festményt, amelynek ez volt a címe: “La dolce vita, Positano.“
A foxi kimerülve feküdt gazdája mellett, egy hatalmas, színes napernyő alatt. Miután alaposan megfuttatták a tengerhez közeli dombokon, nem volt máshoz kezdve, mint a henyéléshez. Gazdái valamilyen érthetetlen okból elhurcolták erre az idegen vidékre, ahol iszonyatos hőség fogadta. A majd egy napos út is megviselte, kosarában kellett kushadnia, és csak néhány percre engedték ki az autóból. Most meg itt van, ki tudja meddig? Hol vannak a megszokott fák, sarkok, barátok, az öregember akit minden reggel megugat? Szomorúan bámult maga elé. Mit is tehetnék? – gondolta, azt csinálom, amit a gazdi szeretne. Ha már itt vagyok, körülnézek! – lassan felkelt, tétován felnézett gazdájára, majd amikor az engedélyt adott – Menjél csak Tóni! – nekiiramodott a partnak, ahol sziklák, és homokos öblök váltakoztak. Tóni izgatottan szaladgált, mivel ezernyi új szagot és illatot érzett – a sós tengerét, halakét, a parton szétszórt csigákét, kagylókét, és egyéb tengeri herkentyűkét. Aztán ott voltak a sirályok, amelyek vijjogva szálldostak el az ugató foxi elől, aki megrészegülve szaladgált keresztül-kasul a parton a napozók és fürdőzők legnagyobb derültségére. Aztán Tóni megint elfáradt, visszament gazdájához, leült, és kíváncsian nézte a partot, meg szimatolta a tenger felől érkező szelet. Amint így szemlélődött egyszer csak a part távoli pontján feltűnt egy középtermetű, barna kutya. Fajtájára nézve semmi biztosat nem lehetett állítani, így Tóni a “korcsok”, nem túl dicső kategóriájába helyezte. Az eb vidáman szedte lábait, és mindenkihez odasompolygott. A legtöbben csak mosolyogtak rajta, sokan megsimogatták, egyesek pedig enni is adtak neki, és persze olyanok is voltak, akik mérgesen elzavarták. Mindenesetre a jövevény nem zavartatta magát rátelepedett a napozóágyakra, aki pedig barátságos volt vele, arra még fel is ugrott. Tóni csodálkozva, hátracsapott füllel nézte a különös kutyát, aki úgy járkált a parton, mintha az egész az övé lenne, a nyaralókat is beleértve. A barna kutya aztán odaért hozzájuk is. Tóni és a különös eb udvariasan megszaglászta egymást, ahogy illik, majd amikor megbizonyosodtak róla, hogy a jó szándékkal vannak egymás iránt, váltottak néhány szót:
– Micsoda kutya meleg van itt! Hogy lehet ezt kibírni? Ide valósi vagy? – kérdezte Tóni.
– Megszoktam már ezt a hőséget, van egy jó kis étterem a közelben, ott megengedik, hogy hűsöljek. Itt élek már születésem óta! Hát Te honnan való vagy?
– Északra, ott kellemesebb az időjárás, nincs ekkora meleg. – válaszolta Tóni. Hol van a gazdád?
A barna kutya csodálkozva nézett, majd nevetve ezt mondta:
– Én mindenki kutyája vagyok!
Ezzel már ott sem volt, és ugatva odaszaladt egy közelben napozó családhoz. Tóni még sokáig nézett utána.
A Halál fáradhatatlanul dolgozott, hiszen rengeteg ember halt meg a világon, minden percben. A Halál mindenhol ott volt, hiszen nem jelentett számára gondot egyszerre akár több millió helyen ott tartózkodnia. Az eltávozókat távolságtartó közönnyel kísérte át a másvilágra, kit-kit hite szerint – a Mennyek Országába, a Pokolba, Nirvánába, Valhallába, vagy éppen a Semmibe, a teljes sötétségbe. Lévén, hogy a Halál valamiféle rettenetes istenség volt, nem érezhetett fáradságot, tette a dolgát az idők kezdete óta. Mégis, nagy ritkán “megpihent”, egyszerűen valami mást akart csinálni, mint szokott, és ilyenkor senki nem halt meg a világon. Ezek a szünetek oly rövidek voltak, hogy igazán senki fiának nem tűntek fel.
A Halál most is megpihent, kiválasztott egy várost, és megjelent annak egyik utcáján. Persze nem úgy, ahogyan egyébként kinézett – fekete kámzsában, kopasz, fal fehér fejjel. Kopasznak ugyan most is kopasz volt, de arca napbarnított volt. Divatos inget, szűk szövetnadrágot, remek bőrcipőt viselt – tehát, aki ránézett, egy fess, sikeres férfit láthatott, akinek bizonyosan jó állása van. A Halál tehát zsebre tett kézzel sétálgatott, először egy hangulatos, fákkal teli parkban, majd végigkorzózott egy bevásárlóutcán, ahol érdeklődve nézegette a kirakatokat. Tudta, hogy a sok kacat hiábavaló, mégis szórakozottan bámészkodott egy bő fél órát. Aztán átsétált egy hídon, ki a belvárosból, a régi házak között kószálva egy kórházhoz ért. Elgondolkodva megtorpant előtte, majd bement a bejáraton. Az előtérben szemügyre vette a kifüggesztett táblát, amelyen az egyes osztályok elhelyezkedését jelölték. A Halál a harmadik szintre liftezett, a Szülészeti Osztályra. Hamar megtalálta, amit keresett. Egy nagy ablak mögött ott sorakoztak az újszülöttek bölcsői, amiben a pár napos csecsemők nyugodtan aludtak, sírtak, vagy virgoncan rugdalóztak. A Halál átható kék szemei megvillantak, vidámság, csodálat, és áhítat furcsa kevercse kavargott bennük. Éppen nem volt senki a folyosón, így a Halál fennhangon megszólalt:
“Üdvözöllek titeket e világon. Legyetek boldogok mind, tartózkodjatok a gonoszságtól, tőletek pedig tartózkodjon minden rossz. S ha majd sok-sok év múlva találkozunk, legyetek békében önmagatokkal, hagyjatok teljes életet hátra, emlékezetetek pedig legyen szép.”
A csecsemők nagy csendben hallgattak, még a legnyűgösebb is megszeppenve nézelődött felé. Ekkor egy nővér tűnt fel a folyosón, és odalépett a Halál mellé.
– Nahát! Milyen nyugodtak! Ritka az ilyen. Melyik az öné?
A Halál kissé zavartan bámult a nővérre, majd gyorsan kapcsolt, és így válaszolt:
– Jobbról a második. Ugye milyen szép?
A nővér helyeselt, majd elköszönt, és bement az újszülöttek közé. A Halál még egyszer visszanézett, majd kisietett a kórházból. Ha valaki követte volna, igazán meghökken, hiszen az egyik sarkon befordulva egyszerűen eltűnt. Visszatért dolgozni.
Korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott reggeli, kávé. Autóút a munkába, halovány hajnali fények, álmos emberek a volánok mögött. Ügyintézés egész nap, nevetgélés a kollégákkal, veszekedés a kollégákkal, cigizés, és sztorizás a dohányzóban, ebéd a kantinban, aztán kávé, délutáni hajtás, fáradság. Aztán hazafelé megint a kocsiban, át A Nap arany fényein, a sztrádán, otthon vacsora, előtte kutyasétáltatás, vagy mozi, talán találkozás egy baráttal, késő este tévénézés, alvás. Ezután újra – korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott, reggeli, kávé… D. a hétvégéken, ünnepekkor és utazásai alkalmával esett ki ebből a ritmusból. Ezek a szünetek jól estek neki, de nem volt kifogása ellene, hogy visszarázódjon e napi rutinba.
Éppen a dohányzóban álldogált egyedül, amikor ezen gondolkodott. Ez a rutin dolgot meglehetősen degradálónak találta. A maga részéről ebben a látszólagos ismétlődésben és annak millió apró részletében is meglátta a költészetet, úgy, mint: a furcsán kavargó cigifüstben, az autó előtt felrebbenő madarakban, egy-egy mesterien elkészített ebédben, vagy vacsorában, egy popdalban, az irodaépületek felett néha valószínűtlenül színesre festett felhőkben, valamelyik kollégája szemében, ahol egy pillanatra fellobbant lelkének valódi fénye, és még sok másban. A nehézségek ellenére amit a élet/sors/Isten támasztott vele szemben, illetve átlagos életvitele ellenére D. boldognak érezte magát. Kifújta a füstöt, elnyomta a cigit, és visszament dolgozni.
Rövidek 