Hawaii

A fiú elmélyülten játszott a C-64-es számítógéppel, ami a tévére volt kötve. Az Operation Wolf utolsó pályáján járt, vadul rángatta a joystickot, a képernyőn ennek megfelelően egy célkereszt ugrált és vadul kaszálta le az elé került ellenséges kommandósokat. Neki háttal a felnőttek – anya, apa, a fiú húga illetve az apa nővére és annak férje – a nappali közepén elhelyezett asztal körül ültek. Az asztalon Kőbányai sör, Napóleon konyak, a gyerekeknek pedig málnaszörp volt, ropogtatni pedig sajtos tallér, illetve kakaós nápolyi. A hangulat már emelkedett volt, a beszélgetők kipirulva, nevetgélve magyaráztak. A fiú csak fél füllel kapott el egy-egy foszlányt a beszélgetésekből.

Mindjárt 89′. Lássátok meg, hogy sok minden meg fog változni – mondta a fiú nagynénje.

Hagyjuk már a politikát! – modult fel a nagynéni férje.

Áh, olyan jó volt a Balatonon, 2 hétig voltunk a FIMÜV üdülőben, nagyon szép időnk volt… – ezt az anya mondta.

– Jól van nagyapa, persze, csak furcsa neki a nyugdíjas-lét, egyfolytában a telken dolgozik. Jobb, mintha otthon ülne. – nevetett az apa.

Szeretem azt a telket, jó kiszabadulni a panelből. – sóhajtott az anya.

Game Over. A fiút lelőtték, elfogyott az összes élete. Kissé csalódottan fújt egyet, és nagyot húzott a számítógép mellé készített málnaszörpből. Furcsa mód egy perce a felnőttek feltűnően csendben voltak. A fiú hátrafordult és érdeklődve leste, hogy mi lehet ennek az oka. Az asztal körül üllők kissé álmodozva, a nappali egyik falát szinte teljesen elfoglaló óriás fali posztert nézték. A poszteren egy homokos tengerpartrészlet volt látható, magas, zöld pálmafákkal, és valószínűtlenül kék vízzel. Emberek nem voltak a képen csak egy kis pálmakunyhó, meg egy, a partra kihúzott fehér csónak.

Hol lehet ez a tengerpart? – kérdezte a nagynéni.

Szerintem ez Hawaii. – válaszolta az apa.

A fiú úgy látta, mintha mindnyájuk arcán valamiféle szomorúság suhant volna át, majd kissé zavartan, megilletődötten pislogtak a gyönyörű tengerpartra. Ekkor az apa felpattant, és erőltetett jókedvvel kérdezte:

Hozhatok még valamit? Van krémesünk is! Vagy szendvicset ennétek?

A fiú nemet intett a fejével, és visszafordult a képernyő felé, újraindította a játékot, és dühösen lőni kezdte az ellenséget.

Delfinek

A turistákat szállító hajó Kefalónia szigetének partjai mellett siklott a tengeren. A nap szikrákat vetett a hullámokon, a víz türkizkéken csillogott, az égen fodros felhők úsztak. A hajó utasai elégedetten nézelődtek, kivéve egy idős hölgyet, aki hunyorogva, aggodalmasan leste a tengert. Az idegenvezető észrevette a hölgy furcsa viselkedését.

Mi a baj kedves? – kérdezte.

Tudja aranyom már hetedszer járok Görögországban, de soha nem láttam delfineket. Most is ígérték, hogy felbukkannak. Őket lesem ennyire! Szeretném végre látni, ahogy a hajó mellett úsznak, felugranak és nevetnek rám.

Az idegenvezető megértően mosolygott, majd odament a hajót kormányzó kapitányhoz, Dimitroszhoz és váltott vele pár szót. A kapitány odapillantott az öreg hölgyre, majd bólogatott, odament a hangszórókhoz kötött hifi toronyhoz. Kikapcsolta a hagyományos görög zenét, és behelyezett egy másik CD-t, és a hangerőt a maximumra tekerte. Egy Scooter dal kezdett el bömbölni, az Endless Summer. Az utasok többségét nem nagyon érdekelte a változás, de az idős hölgy megrökönyödve hallgatta a rave számot. Az idegenvezető egy pillanatra bekapcsolta a mikrofonját, és így kommentálta a változást:

Többen is hiányolták a delfineket. Dimitrisz kapitánynak azonban van egy biztos receptje arra, hogyan csalogassa őket a hajóhoz. A delfinek nagyon szeretik Scootert, és a víz rendkívül jó hangterjesztő tulajdonságának köszönhetően kilométerekről meghallják a zenét. 

A hajó utasai – köztük az idős hölgy is – kíváncsian fürkészni kezdték a vizet, és egy negyed óra elteltével valaki hangosan felkiáltott:

Delfinek! Rengeteg delfin!!!

Egy nagy, több mint húsz egyedből álló csapat közeledett a ringatózó hajó felé, hihetetlen gyorsasággal úsztak, áramvonalas, vízből ütemesen kicsapódó testük csillogó vízpermetet szórt szerte szét. Dimitrisz kapitány beindította a hajó motorjait, így a delfincsapat felvéve a tempót a hajótest mellett szelte a habokat. A turisták nevetve nézték, fényképezték, és videózták őket. Az idős hölgy meghatódva bámulta őket, szemeibe könny szökött. Jó húsz perc elteltével a delfinek lassan lemaradoztak, irányt váltottak, majd eltűntek nyugat felé.

Az idős hölgy nagyon örült, megköszönte az idegenvezetőnek az élményt, miközben még mindig a látóhatárt fürkészte. Aztán elgondolkodva még ez kérdezte:

Egyszerűen nem értem, hogy az ilyen csodás, fantasztikus teremtmények hogyan szerethetik ezt a Scootert?

Az idegenvezető csak mosolygott, és így válaszolt:

Tudja kedvesem, a delfinek sem lehetnek tökéletesek…

A kő

A férfi a tenger felszínén lebegett, alatta a mélysötét víz kavargott, felette a vakítóan kék ég feszült. Legszívesebben alámerült volna az alatta terpeszkedő sötétbe a sok rejtélyes tengeri élőlény közé. Egy lett volna közülük, némán, lomhán úszkált volna a sós vizekben, távol az emberektől, távol mindentől, ami meghatározta létezését. Aztán nem gondolkodott, csak lebegett tovább, lassan mozgatva kezeit és lábait. Úgy érezte, mintha évek óta ringna a vízen. A problémáit, gondjait lemosta róla a tenger. A céges, munkahelyi hülyeségek, tartozások, és az apró-cseprő gondok mind lehámlottak elméjéről, beleáztak a vízbe, majd alámerültek és lassan elenyésztek a sötét mélységekben. Egy idő múlva fújt egyet, és nyugodtan tempózva kiúszott a partra, és leült az egyik vízbe nyúló sziklára. Csurom víz volt, bőrére só tapadt, de a hajnali nap már meleg volt, és lassan száradni kezdett. Senki sem volt rajta kívül a parton. Miután megszáradt, sétálgatott a parton, menet közben lábával a homokot túrta, és nézte a tengert. Belegázolt a sekély vízbe és színes köveket, kagylókat, és csigákat keresgélt. Ez volt az új feladat, az új probléma – ezen mosolygott magában. Nem volt könnyű megtalálni a megfelelő köveket, hiszen több száz között akadt egy-kettő, amely megfelelt a követelményeknek – vagy nagyon érdekes volt az alakja, vagy pedig különleges színekben játszott. “Az emberek is olyanok, mint a kövek, millió félék” – morfondírozott, miközben le-lehajolt egy-egy érdekesebb darabért. Majdnem egy órát keresgélt, mire talált egy fekete és égszínkék színű ovális követ. Elégedetten forgatta, és zsebre rakta.”Legalább olyan nehéz volt megtalálni, mint a feleségem… pont az ilyen köveket szereti” – gondolta, majd visszasétált a hotelhez, ahol az emberek még csak most kezdtek ébredezni.

Tengernél

Gondjaimat leáztatta a tenger

a parton gyerekként keresek

kagylót, csigát, furcsa köveket,

erős várat építek a homokba,

hallgatom a tenger mormoló dalát,

a nagy messzeségben, ahol az ég

és a tenger égszínkéken összeér

keresem a szakállas Poszeidónt,

meg vígan úszó, okos delfineket,

aztán a sziklákon mászkálok,

mint egy izgatott felfedező,

aki először jár ezen a vidéken

aztán úszok a tengerben

gyorsan sikló hal leszek,

aztán kijövök, megtörölközök

nem tart már sokáig” – gondolom.

És újra egy irodában ülök,

verem a klaviatúrát, körülöttem

ideges, a munkától megbolondult

emberek, de a monitor mellett

ott egy sima, fehér kő a partról,

ami megvéd az őrületükről.