Megvetett ágy, éjjeliszekrény Bibliával,
amit senki sem olvas – én néha,
de legtöbbször csak megnézem megszokásból,
hogy megvan-e a kis szekrény fiókjában
így vigyáz rám Isten, talán – gondolom
Tévé, minibár pici üvegekkel, furcsa színű szőnyeg,
furcsa színű függöny, üres szekrény akasztókkal,
fürdőszoba kis pohárral, kis szappannal,
mindig ugyanaz, mindig kicsit más
otthontalan meghittség, jellegtelen ismerősség
itthon vagyok megint idegenben, egy szobában.
Itt ülök egy ócska váróteremben, aminek
fekete-fehér kőkocka padlója van
a falak pedig kórház-zöld színűek,
halvány neon világit be minket, mert
vannak itt mások is, mindenféle ember:
nő, férfi, gyerek, felnőtt, és öreg,
akik mindenfélére várnak:
valaki pénzre, valaki csak az ebédjére
valaki arra, hogy éljen, valaki, hogy haljon
valaki a gyerekére vár, valaki a macskájára
én Rád várok, pedig a logika szerint nem kéne,
de még maradni akarok ebben a váróteremben.
Őrültség tudom, pedig nem vagyok őrült.
…Neked…
Az egyik este színházba mentem egy kétszereplős darabra
furcsa módon alig ült pár ember a nézőtéren
leültem a helyemre és vártam, de nem történt semmi
a függöny nem lebbent fel, a színészek nem voltak sehol
negyed óra után közölték, hogy az előadás elmarad
“a férfi és női színész ilyen és olyan okokból nincs itt”
csalódottan hazamentem, és út közben azon gondolkodtam
milyen ismerős ez a helyzet…
Már a nyolcadik menet, de nem bírom
feldagadtak és véresek a szemeim,
veszettül sajog és fáj minden izmom,
a karjaim csak bénán, ernyedten lógnak
kényszerűen fürdök a saját verejtékemben,
beleszaladok egy kegyetlen felütésbe
és hirtelen a padlón találom magam
hunyorogva nézem, az ellenfelem –
de saját magamat látom ott
magasba emelt karokkal, gúnyosan vigyorogva…
Fent jártam a hegyen – tél volt, hideg, és sár
A sárban ott volt a rengeteg falevél
amelyek tavasszal, nyáron még a fákon lengtek
amelyek aztán ősszel szép sárgán lefelé szálltak
most meg már bele voltak taposva a földbe,
néhány már alig látszott, szinte egybefolyt
a latyakos, barna talajjal, a feledéssel,
– mert az emlékeim is így tűnnek el.
Ezért gyűjtök minden ősszel faleveleket,
berakom őket a könyvek lapjai közé
de minden levelet, és minden emléket
nem tudok megmenteni, és nem is akarok…
A jéghideg szél összehúzza az embereket
Összehúzza rajtuk ruhát, összehúzza a szívüket
Érzem a hideget, amely egészen kicsire
zsugorítja az én szívemet is.
A földön jobbra-balra hány egy
eldobott műanyag poharat a szél
A sors pofoz minket hasonlóan ide-oda.
A város is olyan rengeteg, mint az erdő
csak csönd helyett zajjal és fénnyel van tele
autók füstjével, villamosok zörgésével,
emberek hangjával, bajával, szerelmével
és annyi az ember, mint erdőben a levél
szóval itt sétálok a Múzeum körúton és
fiatalságom nyomait látom:
hogy szerelmesen ülök a múzeum lépcsőin
hogy sietek a könyvtárba olvasni,
hogy bemegyek egy antikváriumba,
– csakhogy még eggyel több könyvem legyen –
hogy zenével a fülemben megyek az egyetem felé
hogy Andrissal a lépcsőfordulóban ülünk,
és nézzük a lányokat, akik nem néznek minket
hogy Józsival beszélgetünk és akkor még nem tudjuk
hogy barátok leszünk – és azok is maradunk
ilyesmik jutnak eszembe, ezek az emlékek
ragadtak az épületekre, a fákra, az utakra,
itt a Múzeum körúton, Pesten.
A kétszer halott ember vagyok, mert
kétszer haltam meg, mégis élek…
nem árthat nekem se nő, se férfi
se szerelem, sem nyers erő
sem szenvedély, sem szomorúság
sem boldogság, sem a gyors öröm
A kétszer halott ember vagyok, mert
kétszer haltam meg, mégis élek…
nem árthat nekem se nő, se férfi
sem ármány, sem cselszövés
sem csábítás, sem harag, mert
a kétszer halott ember vagyok.
Hideg, hó, fák, folyó, köd
képpé fagyott a táj
én pedig a képben sétálok
és semmit sem hallok, mert
lépteim és zihálásom
a mozdulatlanság csöndjébe
vesznek azonnal.
A kép egy falon van, de hol?
Fagyos, fehér, hideg minden
a fák, a növények, a föld,
a Duna halvány párát lehel
dermedt csönd ragadt a tájra,
itt lépdelek szépen lassan,
leheletem kifüstölög a számon
majd hirtelen megfagyva leesik,
furcsa fehér köd kavarog
félholt a táj, kihűlt az élet
“ilyen voltam én is” – gondolom,
de most erősebben élek, mint valaha…
Rövidek 