Az Öregember elégedetten üldögélt a Jobb, mint otthonban. Minden törzsvendég a szokásos helyén volt, beszélgettek, iszogattak, láthatóan elégedettek voltak. Tisztában voltak vele, hogy kiváltságos személyek mindnyájan, mivel a szemükből hiányzott a megtörtség, nem elkeseredetten ittak, mint az alkoholisták szoktak, hanem boldogan, a legnagyobb nyugalommal. Soha nem hangzott el az elkeseredett, vágyódó, vagy éppen nosztalgikus mondat, hogy “…azok a régi szép idők!” A helynek éppen ez volt a varázsa, hogy a legjobb pillanatokat sikerült a kocsma falai között tartania. Az Öregember éppen erről gondolkodott, amint a többieket, barátait nézte. Ilyesmiket írogatott: “Itt bent mindenki kibékült a gondjaival, az idő elsimult, megszűntek a távolságok múlt és jövő közt, az emlékek egybegyűltek, a harag megértéssé szelídült, a veszteség, hiány elenyészett a cigi kavargó füstjében, a sör kesernyés ízében, az ablakokon beszűrődő halvány fényben. Kint az utcán, a városban, a világban csak idegesen, gyorsan szaladt az idő tova“.