Látod nyomorúságukat, a kétségbeesést, a szomorúságot

szemeik égő sötétjében, arcuk mély árkaiban

Érzed fájdalmukat egy gyorsan elröppenő pillanatra.

Nyugtató reményt nem adhatsz, mert félted a sajátod

átvenni a terhet nem tudod, sem enyhíteni szenvedésüket

mert: “Mindenkinek meg van a saját keresztje”

“elég egy is” – gondolod, majd Ő átveszi,

talán, de nem is hiszed igazán. Mész hát tovább.