Hideg

Kijózanít a hideg, és eszembe jut:

“… a vas világ a rend”

kifújom a párát, reményeim

gőzölögve tűnnek el a sötétben

nem szoktam – de kiköpök,

zavaros érzéseim a földön csattannak

ki voltál Te? Mi vagy Te?

hazaérve leöltözök, majd kiveszem a szívem

nyűtt, vacak, ütött-kopott réz szerkezet

kihűlt, majdnem teljesen hideg,

lassan felnyitom,

egy kis parázs még van benne,

gondolkodok, kirázzam-e a földre?

de inkább visszazárom, jó lesz még,

egyszer, talán…

 

…Neked…

 

 

Váróterem

Itt ülök egy ócska váróteremben, aminek

fekete-fehér kőkocka padlója van

a falak pedig kórház-zöld színűek,

halvány neon világit be minket, mert

vannak itt mások is, mindenféle ember:

nő, férfi, gyerek, felnőtt, és öreg,

akik mindenfélére várnak:

valaki pénzre, valaki csak az ebédjére

valaki arra, hogy éljen, valaki, hogy haljon

valaki a gyerekére vár, valaki a macskájára

én Rád várok, pedig a logika szerint nem kéne,

de még maradni akarok ebben a váróteremben.

Őrültség tudom, pedig nem vagyok őrült.

 

…Neked…

Az előadás

Az egyik este színházba mentem egy kétszereplős darabra

furcsa módon alig ült pár ember a nézőtéren

leültem a helyemre és vártam, de nem történt semmi

a függöny nem lebbent fel, a színészek nem voltak sehol

negyed óra után közölték, hogy az előadás elmarad

“a férfi és női színész ilyen és olyan okokból nincs itt”

csalódottan hazamentem, és út közben azon gondolkodtam

milyen ismerős ez a helyzet…

Kiütés II.

Már a nyolcadik menet, de nem bírom

feldagadtak és véresek a szemeim,

veszettül sajog és fáj minden izmom,

a karjaim csak bénán, ernyedten lógnak

kényszerűen fürdök a saját verejtékemben,

beleszaladok egy kegyetlen felütésbe

és hirtelen a padlón találom magam

hunyorogva nézem, az ellenfelem –

de saját magamat látom ott

magasba emelt karokkal, gúnyosan vigyorogva…

 

 

Levelek

Fent jártam a hegyen – tél volt, hideg, és sár

A sárban ott volt a rengeteg falevél

amelyek tavasszal, nyáron még a fákon lengtek

amelyek aztán ősszel szép sárgán lefelé szálltak

most meg már bele voltak taposva a földbe,

néhány már alig látszott, szinte egybefolyt

a latyakos, barna talajjal, a feledéssel,

– mert az emlékeim is így tűnnek el.

Ezért gyűjtök minden ősszel faleveleket,

berakom őket a könyvek lapjai közé

de minden levelet, és minden emléket

nem tudok megmenteni, és nem is akarok…

 

 

Hideg szél

A jéghideg szél összehúzza az embereket

Összehúzza rajtuk ruhát, összehúzza a szívüket

Érzem a hideget, amely egészen kicsire

zsugorítja az én szívemet is.

 

A földön jobbra-balra hány egy

eldobott műanyag poharat a szél

A sors pofoz minket hasonlóan ide-oda.