Nagyon ártatlan dalnak indul Hazel English I’m Fine című álmatag, finom dala. Aztán ez az ártatlanság gyorsan szertefoszlott, bebújt a bőröm alá, aztán pedig bekúszott egészen a szívemig. Olyan erős hangulata van a dalnak, aminek nem tudtam ellenállni – nosztalgia és melankólia keveredik benne. (A dal klipje erre még rátesz egy lapáttal a régi fotókkal és illusztrációkkal). Önkéntelenül belehúz a dal az emlékeim közé, én meg csak nézem őket, mint valami filmet. Valami egészen halvány, de valami egészen éles még – helyek, arcok, benyomások, jelentéktelennek tűnő hangulatok – az egész alatt pedig szól ez a nyugtalanító dal. Valahogy így képzelem az öregeket, akik csendben üldögélnek és elgondolkodni látszanak – visszagondolnak egy egész életre. Félelmetes, nagyszerű, és szép dolog. Persze én nem vagyok öreg, de egyre több az emlékem, a dal hallgatása alatt pedig belemerülök az emlékezésbe. Ezért aztán fura módon az I’m Fine egyszerre szép, de veszélyes dal egyszerre.