Forróság, a Balaton langyos, szikrázik a napsütésben
ízléstelen és rikító matracok és úszógumik tömege
és az ilyenkor nyáron jellegzetes hangok:
beszéd, kiabálás, és nevetés furcsa kevercse
minden olyan, mint gyerekkoromban –
önfeledten fürdök, prüszkölök, soha nem jönnék ki
aztán lefelé hullik lassan a Nap az északi oldalon,
egy apa pedig ezt mondja a kisfiának:
“Holnap szeptember lesz, már ősz.”
Megerősítés képpen aztán másnap, hazafelé vezetve
a kocsim előtt sárga leveleket hord el a szél.
Sok – a férfiakban csalódott – nő
vásárol magának kutyát.
Jól teszik, hiszen az ebek
feltétlenül hűségesek,
szeretetük végtelen, és
sohasem hagyják el a gazdáikat.
Józsi megkért, hogy hozzam el a bőröndjét a javítóból
a bőrönd a város másik végén volt a Lehel térnél
kiváltottam, és elkezdtem magam után húzni
úgy tettem, mintha turista lennék és megindultam,
akárcsak a város, én is lomha voltam a nyári melegtől
hiába volt üres a bőrönd, egyre nehezebb lett, ahogy
ismerős házak, terek, helyek, repedések, fénytörések
közt bandukoltam hazafelé – aztán
az ócska metró reszketve siklott a múlt megállói közt
majd a villamos az olvadó síneken csúszkált a
melegtől kába, ideges és szórakozott emberekkel a belsejében
én meg álltam köztük a bőrönddel, ami egyre nehezebb lett
mert mindenféle emlékkel, hangulattal, érzéssel telt meg
amit ez a furcsa, ronda, szépséges város adott nekem
amikor leszálltam a villamosról, alig bírtam levenni
Józsi bőröndjét, aztán csak hazahúztam és azon gondolkodtam,
hogy majdnem az egész életem elfér benne,
aztán kipakoltam lassan belőle, hogy üresen adjam vissza.
A dugóban ülök, körülöttem hörgő autók
az én kocsim is csak fújtat a melegben
a lehúzott ablakokon keresztül
beordít nekem a város – egy busz motorja brummog
egy villamos berreg egy keresztbeálló autónak
pár ember ordítozik valamit, a többi kocsi
motorhangja hangos, fémes kiabálássá áll össze,
megsüketülök, és közben a rozsdás napsütés
mindenkit nevetve éget barnára.
Mi pedig csak ülünk
és araszolunk előre fémládáinkba zárva
– idegesen vagy éppen nyugodtan –
és várjuk, hogy hazaérjünk hűs karok ölelésébe.
Mennyire fontos is a külső, illetve mennyire nem. Az ausztrál DMA’S tagjaiból nem sokat nézne ki elsőre az emberek többsége. Ebbe a csapdába csak azért nem léptem bele, mert körülbelül hasonlóan nézek ki, mint ők. Először engem is nagyon meglepett, hogy mennyire mély zenét játszanak, mindenféle artisztikus körítés, meg imidzs nélkül. Mert mostanság, aki művészinek szeretne látszani mindenféle kelléket ölt magára – legyen ez ruha, szemüveg, szakáll, “menő” helyek látogatása. Tommy O’Dell és bandája ellenben úgy néz ki, mintha valami kültelki srácok lennének, vagy éppen ipari tanulók. Érdekes módon akik nagyon elvont, entellektüel fazonoknak szeretnének látszani, gyakran nagyon felszínesek, és a legkevésbé sem érdekesek. Mélységet sehol sem lehet vásárolni. Visszatérve a DMA’S-ra – az egyszerű külső mögött, hihetetlen jó dalok és mélységek rejtőznek.
Hollywoodi filmekben gyakran alkalmazzák
jól bevált fogásként
a halál és születés párhuzamos bemutatását
A mai napon én is megtapasztaltam
És semmi közhelyes nem volt benne, nem úgy
mint a hollywoodi filmekben,
amelyek nagy része hulladék
Szóval szomorú volt, és szép
Egy lélek eltávozott, egy pedig idetévedt közénk
Mindkettő akaratán kívül,
de nem hiába, mert végső soron nem rossz itt lenni…
Az emberek nagy része félgőzzel
él,
szeret,
tanul,
dolgozik,
szórakozik,
alkot (ha alkot)
és általában létezik.
A többiek meg viszik előre
a világot, és magukat.
A Slightly Stoopid Collie Man című dalához egyértelműen a nyár kapcsolódik. Egyfelől ez természetes, hiszen reggie-s alapjai vannak ennek a napfénnyel és tengerrel teli dalnak, másfelől azonban nekem mindig a nyári autózások jutnak eszembe. Ha nem kapcsolom be a légkondit, akkor lehúzom az ablakokat, kinyitom a tetőablakot, és nagyobb sebességnél egészen elviselhető a klíma. Közben szól a Collie Man: meleg van – lassan olyan akár a trópusokon – rövid gatyát és atlétát, meg napszemüveget viselek. Pont ilyesmihez írták a dalt. Meg persze sok mást is jelent nekem – elsősorban azt, hogy tartsam magam ahhoz, hogy olyan hangulatban éljek, mint amit a dal áraszt. Ez nagy részt sikerül is szerencsére. Elengedem a rohanó, vagy felvágós seggfejeket, hadd siessenek, valahova… Nekem nem sietős az utam és az életem.
Másfelől a dal közepén hallható gitárszóló mindig figyelmeztet, hogy a zene számomra sokszor tökéletesebben fejezi ki az érzéseket, hangulatokat, amelyeket én legfeljebb csak körülírok. Szóval írok és írok, de csak nagyon ritkán nem lesz “zene” belőle…
Nagyon ártatlan dalnak indul Hazel English I’m Fine című álmatag, finom dala. Aztán ez az ártatlanság gyorsan szertefoszlott, bebújt a bőröm alá, aztán pedig bekúszott egészen a szívemig. Olyan erős hangulata van a dalnak, aminek nem tudtam ellenállni – nosztalgia és melankólia keveredik benne. (A dal klipje erre még rátesz egy lapáttal a régi fotókkal és illusztrációkkal). Önkéntelenül belehúz a dal az emlékeim közé, én meg csak nézem őket, mint valami filmet. Valami egészen halvány, de valami egészen éles még – helyek, arcok, benyomások, jelentéktelennek tűnő hangulatok – az egész alatt pedig szól ez a nyugtalanító dal. Valahogy így képzelem az öregeket, akik csendben üldögélnek és elgondolkodni látszanak – visszagondolnak egy egész életre. Félelmetes, nagyszerű, és szép dolog. Persze én nem vagyok öreg, de egyre több az emlékem, a dal hallgatása alatt pedig belemerülök az emlékezésbe. Ezért aztán fura módon az I’m Fine egyszerre szép, de veszélyes dal egyszerre.
Véletlenül a régi szerelmek temetője mellett
sétáltam el egy este, nem is tudtam,
hogy ilyen is létezik, pedig ott volt,
bementem és kíváncsian körülnéztem
a sírokon párok nevei és fotói voltak
megjelent a temető öreg gondnoka
aki magyarázni kezdett:
“minden sírban a pár közös emlékei vannak
meg is lehet nézni, végül is csak egy doboz
tessék itt van például ez a 3 éves kapcsolat,
Péter és Éva emlékei: első találkozás,
mindenféle boldog pillanat, látja mennyi emlék
kirándulások, szép éjszakák, önfeledtség,
de aztán látja: féltékenység, harag, szomorúság.
Na viszont látásra, sétálgasson csak nyugodtan.”
Bolyongtam még egy kicsit, a sok ezer sír közt
és a sajátjaimat is megtaláltam, a fejemet csóváltam
mennyi minden van ez egyikben, egy másikban
meg szinte semmi nem volt, mivel el sem kezdődött
Gyorsan kimentem a temetőből és hazasiettem
otthon aztán sört ittam, hogy gyorsan elaludjak
de most nem vált be a taktikám.
Rövidek 