A kétszer halott ember vagyok, mert
kétszer haltam meg, mégis élek…
nem árthat nekem se nő, se férfi
se szerelem, sem nyers erő
sem szenvedély, sem szomorúság
sem boldogság, sem a gyors öröm
A kétszer halott ember vagyok, mert
kétszer haltam meg, mégis élek…
nem árthat nekem se nő, se férfi
sem ármány, sem cselszövés
sem csábítás, sem harag, mert
a kétszer halott ember vagyok.
Ahogy újjászülettem lassan-lassan valahogy belém áramlott
az erdők hűvös ereje, a hegyek néma ereje, a város lüktető ereje,
levedlettem az előző életem, mint valami erdei kígyó
aztán csak kóboroltam, mint ahogy a farkasok teszik
és Rád akadtam a rengetegben, ahogy egyedül sétálsz
rejtőzködve mindenki elől, én mégis úgy tűnik, látlak
de nem hiszem el, hogy tényleg Te vagy az, úgy érzem
képzelődöm, és az elmém rajzolt egy különös képet:
erőből, fájdalomból, szeretetből, költészetből vagy
gyúrva, mint a régi mondákban a csodalények
Én csak nézlek, vágyok Rád egészen, mindenestül
de csak lapulok a sűrűben, és csak várok, várok…
…Neked…
Hideg, hó, fák, folyó, köd
képpé fagyott a táj
én pedig a képben sétálok
és semmit sem hallok, mert
lépteim és zihálásom
a mozdulatlanság csöndjébe
vesznek azonnal.
A kép egy falon van, de hol?
Fagyos, fehér, hideg minden
a fák, a növények, a föld,
a Duna halvány párát lehel
dermedt csönd ragadt a tájra,
itt lépdelek szépen lassan,
leheletem kifüstölög a számon
majd hirtelen megfagyva leesik,
furcsa fehér köd kavarog
félholt a táj, kihűlt az élet
“ilyen voltam én is” – gondolom,
de most erősebben élek, mint valaha…
Az öreg budai házak között sétálok,
nagyok, régiek, és koszos a faluk,
de a kosz nem csak a kipufogógáztól van,
régi emlékek rakódtak a falakra,
mindenfélék: találkozások, szerelmek,
örömök, szomorúságok, bolondságok,
vagy éppen a hideg számítás szürkén
elmázolt, zavaros, szürkés nyomai…
Érzem őket, de túl maszatosak a falak,
és nem tudom különválasztani mi micsoda.
Én is érzek most – nem is tudom mit,
de dobogva árad szét belőlem, így
én is összemázolom vele az vén
falakat, ahogy elsétálok mellettük.
Valaki egyszer talán érezi majd,
hogy itt jártam és ott van valami kosz belőlem.
(2018. december 13.) …Neked…
Azt hiszem a költészet is egyfajta adminisztráció.
A gondolatokat és érzelmeket elő kell bányászni
a tudat furcsa káoszából, ahol nagy a rendetlenség
majd akkurátusan rendszerezni kell őket,
szépen aprólékosan szavakba önteni,
aztán figyelmesen mondatokba fűzni,
a mondatokat katonás sorokba rendezni,
majd végül az egészet iktatni kell:
papírra vetni vagy posztolni,
és kész is vagyunk.
(Neked, aki szintén nagyra értékeled az adminisztrációt).
Csak úgy odaadtam a lelkemet
– nem is tudom miért pont Neked –
amit egy ócska, leragasztott dobozban tartok,
és senkinek sem mutatok meg, most mégis
felnyitom, és kiveszek belőle:
fájdalmat, szomorúságot, fáradt emlékeket,
meg valamennyi szépséget, egy kis örömöt.
Te elvetted és kedvesen megköszönted,
én pedig végre megnyugodtam.
…Neked…
Az emberek olyanok néha mint az öszvérek
Lehajtott fejjel, szelíd-megadóan hagyják,
hogy rájuk tegyék a vas zablát,
aztán valamilyen díszes, de nehéz nyerget,
meg egyre súlyosabb, nagy málhákat,
és így poroszkálnak keresztül az életen,
pedig erre senki sem kényszerítette őket,
mert igazából nincs is gazdájuk, csak nem tudnak róla.
Több éve ugyan az a busz, 7:02,
a buszon ugyan azok az emberek
az állandóan köhécselő, elegánsan öltözködő öregúr
a mobilján örökké logikai játékokkal játszó szőke lány
a mindig nagyon fáradtnak, nyűttnek tűnő fiatal srác
az egypetéjű iker-lányok, akik szinkronban mozognak
a tarkabarkán öltözködő, furcsán nyugodt tekintetű tinilány
az üzött anyuka, az örökké marakodó két fiával…
minden nap ugyan úgy, de minden nap mégis másképp
más a fénytörés, más az idő, más a kedvünk
szomorúak, boldogok, egykedvűek, álmosak vagyunk.
Minden nap kicsit más, és lassan mi is mások leszünk
ahogy nézelődök, hirtelen ott látom magamat ülni,
fiatalabban, kevesebb szomorúsággal, de kevesebb erővel
megpróbálok a jövőbe nézni, de csak a Dunát látom alattunk,
amikor később szépen sorban leszállunk, azt kívánom, hogy
“legyen szép napunk, mindenkinek“.
Sok magányos lélek sétál a városban
és soha nem találkoznak, mert
túl nagy a város, túl sok az ember
túl sok az utca, túl sok a tér
túl sok a zaj, túl sok a fény.
Ihlető: Kocsis Tekla: Budapest
Rövidek 