A Senki nyugodtan élet a Senkiföldjén. Nem zavarta senki, és semmi. Nem mérgezték meg életét különböző felesleges eszmék, mint például jobb vagy baloldali ideológiák, nagyvállalatok agyrohasztó reklámjai, sem trénerek ostobaságai. Nagyszerű volt az élet így – kiegyensúlyozott, áttekinthető, hiszen nem volt semmi ami különösképpen bonyolította volna. Azonban történt egyszer, hogy Valaki a kinti zavaros világban piaci lehetőséget látott meg a Senkiföldjénben, és a “senkiségben”. Légy senki! Vonulj ki egy időre a világból! Üresedj ki! – ezek lettek a remekül működő új szlogenek. Egyre több valaki jelent meg a Senkiföldjén, a Senki pedig kétségbeesetten szemlélte, ahogy a harsány Valakik szelfiznek, kiabálnak, szórakoznak vagy éppen csapatépítőket, tréningeket tartanak a hajdani nyugodt helyen. Egyre több ember jelent meg, aki “senki” akart lenni. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy milyen is senkinek lenni, mert itt is csak önmaguk voltak, vagyis jobban szemügyre véve őket – kiderült, hogy üresebbek voltak, mint a Senki – csupán létezésüket próbálták nyomatékosítani, egymás tudomására hozni kétségbeesetten, még azzal is, hogy egy időre senkinek tettették magukat. Egyfolytában fotókat készítettek önmagukról, írogattak a senkiségről, legtöbbször a Facebook nevű oldalon, ahol undorral vegyes kíváncsisággal kapaszkodott össze a sok ember, és fürdött egymás moslékában, téveszméiben, tahóságában. A Senki rájött, hogy sokkal inkább létezik, mint hitte, és nevetve hagyta ott a valakiket. Elment valahova, ahol senki nem találhatja meg.
Szerző: K.R.Á.
A szegény kisfiú
Valahol a külvárosban egy kereskedelmi üzletlánc parkolójában pakolom a bevásárlókocsimból a rengeteg élelmiszert, zöldséget a kocsimba. Amikor végzek egy kisfiúra leszek figyelmes. Vézna, feje kopaszra van nyírva, szétáll a füle, ruhája viseletes, nadrágja is rövidebb a kelleténél. Egy csomag szeletelt kenyeret szorongat, és láthatóan nem túl vidám, vehetett volna még ezer más dolgot. Amint nézem eszembe jut, hogy a szegények mindig ugyanígy néztek ki, soványak voltak, a fejüket majdnem kopaszra beretválták, a fülük pedig szétállt. Régi fényképek mesélnek erről, a családban is, ahol persze szegényen is mosolyognak a gyerekek. Nekem szerencsém volt, gombafrizurám volt, amit, nagyapám mindig kócosnak talált, és megfésült… A gyerek eltűnik a szemem elől, én pedig beszállok a kocsimba és elhajtok.
Pálinka blues
A pálinkát egyszerű, kicsi hármas pohárból isszuk.
A szilvát, almát, körtét, cseresznyét
szépen sorban, finom sörrel kísérve.
Az első után melegséget érzünk szívünk csücskében
A második után egyre többet mosolygunk kajlán
A harmadik után egyre nagyobb lesz víg hangunk
A negyedik után bátrak leszünk és erősek
Az ötödik után már mindenre képesek vagyunk
A hatodik után mi vagyunk a legnagyobb filozófusok és költők
A hetedik után kissé borússá válik kedélyünk
A nyolcadik után komoran meredünk a mára
A kilencedik után kósza reménnyel tekintünk a holnapra
Végül jó éjt kívánunk és magunkat húzva-vonva aludni térünk…
Pusztaság
Nem sok minden van itt. Pusztaság. Van kiégett fű, egy-két száraz bokor, egy bizonytalan, hőségtől remegő vonal, amely elválasztja a földet az égtől. Meg itt van ez a koponya, annak tanújeléül, hogy cudar ez a vidék. Átlépek rajta és megyek tovább. Bele a pusztába. Nagy a csönd, csak a szél zörget néhány kókadó növényt. Nincs itt semmi, ami a Rendszert érdekelné, nincs mit eladni, nincs mit mutogatni, nincs mit használni. Nagy a csönd, csak gondolatok zúgnak a fejemben, majd ezek is lassan elnémulnak, ahogy széjjelszóróm őket az üres térben. Minden egyértelmű itt kint, semmivé válnak a hülye szlogenek, zavaros ideológiák, a sok marhaság, a város őrülete, a felesleges idegesség, amelyek alattomosan megkapaszkodtak bennem. Kiizzadom őket lassan, sós verejték lesz belőlük, amit letörlök magamról. Igen-nem: ilyen egyszerű lesz idekint minden. Megyek hát tovább, a forróság ellenére könnyedén, valami délibáb felé.
Fotó: saját. Hortobágy.
Megy minden a maga útján
Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!
Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.
Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.
Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.
Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.
Boráros tér reggel
Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.
Fotó: saját.
Idő II.
Fiatalon, önfeledten szórtam zsebemből az időt
akárhol is jártam éppen, csengve hullott szerte-szét
Mostanra zsugori gyűjtögető lettem,
mint álmai előtt Ebenezer Scrooge, így
ládába zárom az időt, erős lakatot teszek rá
a kulcsot kapzsin, féltve rejtegetem, mégis
időm pedig egyre csak fogy és fogy…
Győzni
A legtöbben győzni akarnak – mindig,
de nem tudják igazán, hogy miért.
Az óvoda óta kell ilyesmiket hallgatnom:
Én ezt jobban tudom! Én ezt jobban csinálom!
Én leszek az első! A legjobb leszek!
Lenyomlak simán! Győzni fogok érted!?
Értem én, csak éppen köpök rá, nem érdekel,
mert én senkit sem akarok legyőzni,
csak önmagamat.
Erdő
Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása. Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.
Fotó: saját.
Hazatérés
A véletlen folytán hallottam meg Josh Ritter Homecoming című dalát. Tévében vagy rádióban itt Magyarországon egész biztos nem hallottam volna, helyette egy rendkívül jó amerikai sorozat, a Billions szezonzáró részének végén. A sorozatot szintén nem lehet itthon megnézni, de mindent meg lehet oldani. Egyszóval véletlenül botlottam Josh Ritterbe, aki kicsit a fiatal Springsteenre emlékeztet. A dal pedig éppen akkor talált meg, amikor hazavetődtem, Csepelre, ahol felnőttem. A zene hangulata, és a különös érzés, amit azon az estén érzetem, egészen egybeesett. Sétáltam haza, már jócskán sötét volt, és minden olyan volt, mint gyerek, meg fiatalkoromban. És valóban, nem sok minden változott. A HÉV megálló ugyan olyan, csak a fák nőttek meg, a tízemeletesek éppen olyan fenségesen, de piszkosan magasodnak, a lakásokból pedig fény hunyorog kifelé, a buszok egy része még mindig legalább 30 éves, a házak közt magas fák hajlonganak a szélben, a gagyi dolgokat áruló trafik már karácsonyi kivilágítást kapott, a kínai üzlet előtt lepattant, a reményt kereső férfiak isznak dobozos sört, a csikket meg eldobják a járdára. Az idő megállt nekik, de nekem is, mintha semmi sem tudna itt változni, de jó ez így ahogy van.
Rövidek 