Csak úgy odaadtam a lelkemet
– nem is tudom miért pont Neked –
amit egy ócska, leragasztott dobozban tartok,
és senkinek sem mutatok meg, most mégis
felnyitom, és kiveszek belőle:
fájdalmat, szomorúságot, fáradt emlékeket,
meg valamennyi szépséget, egy kis örömöt.
Te elvetted és kedvesen megköszönted,
én pedig végre megnyugodtam.
…Neked…
Az emberek olyanok néha mint az öszvérek
Lehajtott fejjel, szelíd-megadóan hagyják,
hogy rájuk tegyék a vas zablát,
aztán valamilyen díszes, de nehéz nyerget,
meg egyre súlyosabb, nagy málhákat,
és így poroszkálnak keresztül az életen,
pedig erre senki sem kényszerítette őket,
mert igazából nincs is gazdájuk, csak nem tudnak róla.
Több éve ugyan az a busz, 7:02,
a buszon ugyan azok az emberek
az állandóan köhécselő, elegánsan öltözködő öregúr
a mobilján örökké logikai játékokkal játszó szőke lány
a mindig nagyon fáradtnak, nyűttnek tűnő fiatal srác
az egypetéjű iker-lányok, akik szinkronban mozognak
a tarkabarkán öltözködő, furcsán nyugodt tekintetű tinilány
az üzött anyuka, az örökké marakodó két fiával…
minden nap ugyan úgy, de minden nap mégis másképp
más a fénytörés, más az idő, más a kedvünk
szomorúak, boldogok, egykedvűek, álmosak vagyunk.
Minden nap kicsit más, és lassan mi is mások leszünk
ahogy nézelődök, hirtelen ott látom magamat ülni,
fiatalabban, kevesebb szomorúsággal, de kevesebb erővel
megpróbálok a jövőbe nézni, de csak a Dunát látom alattunk,
amikor később szépen sorban leszállunk, azt kívánom, hogy
“legyen szép napunk, mindenkinek“.
Sok magányos lélek sétál a városban
és soha nem találkoznak, mert
túl nagy a város, túl sok az ember
túl sok az utca, túl sok a tér
túl sok a zaj, túl sok a fény.
Ihlető: Kocsis Tekla: Budapest
Végül is nem tudom elmondani
ki vagyok valójában, mi van
furcsa szívemben, meg lázas agyamban
csak valami dadogást hallanak az emberek
felmászok egy magas hegyre, talán Ő tudja
vagy az a szarvas, akivel véletlenül találkoztam
és néztük egymást hosszú percekig
vagy a vadkan, akitől elbújtam, hogy ne lásson
persze, ők sem tudják, de nem szólnak semmit
az emberek bezzeg szólnak, locsognak, hajtják a magukét:
ilyen és olyan vagy, ezt mondod és azt mondod
de nem vagyok ilyen és olyan
és nem ezt mondtam és nem is azt mondtam
Tehát. Végül nem is tudom elmondani ki
ki vagyok valójában, mi van
furcsa szívemben, meg lázas agyamban.
Körülírom legfeljebb…
Ő azt hiszi, hogy én azt hiszem
Én azt hiszem, hogy ő azt hiszi
Ő azt érzi, ami én nem tudhatok
Én azt érzem, amit nem tudhat
Ő azt hiszi, hogy tudja mit szeretnék
Én azt hiszem, tudom, hogy mit szeretne
Ő azt írja, de én félreértem
Én azt írom, de Ő félreérti
Ő azt hiszi, hogy tudja ki vagyok
Én azt hiszem, tudom, hogy kicsoda Ő
De egyikőnk sem tud semmit.
Az algoritmus tud mindent.
Mindketten máshogy érzünk,
de az algoritmus érez helyesen.
Az algoritmus boldog, mi pedig
egyedül maradunk, és nem találkozunk soha.
Ihlető: Black Mirror
Mindig valami felé utazni
soha oda nem érni,
vagy egyszer elérni,
de aztán gyorsan tovább menni
és csak menni, menni, menni.
Aztán reggel mindenki nekiindul, de a legtöbben már ekkor feladják – fáradt irodisták, fáradt prolik, gyerekek akik utálják az iskolát, bort kortyoló, tarháló hajléktalanok, akik már nem is küzdenek. Menetel a tömeg, menetelek én is, aztán ritmust váltok, lelassítok, hiszen már nem sietek sehová. Ahogy lassabban megyek észreveszem, hogy nem mindenki menetel, és van, aki mosolyog, vannak, akikből sugárzik valami – erő? boldogság? élet? Például az anya, aki minden reggel lendületesen, a csüggedés legkisebb jele nélkül áttolja tolókocsis fiát a téren, valahova – hogy hova, az nem is lényeges. Ha esetleg tehetetlenség venne erőt rajtam, csak rá gondolok, és mindjárt elszégyenlem, magam, nincs miért rosszul éreznem magam. Meg elvégre is hűnek kell maradnom a nevemhez, nomen est omen*, és felborzolom a szőröm, kivillantom az agyaram és futásnak eredek, és harcolok, küzdök tovább.
*Rudolf, jelentése: “büszke farkas”
Nem mondhatnám, hogy a Sick of it All nagy kedvencem lenne, de alapvetően szeretem a punk és hardcore stílust (főleg régebben hallgattam sokat – hiába a gyökerek!). A Step Down a mai napig megmaradt a lejátszási listáimon, mivel számomra ez a tökéletes HC-hímnusz. Egyszerű a dal mint a százasszög, de majd’ szétrobban az energiától. És hogy nekem mit is mond (illetve üvölt)? Azt, hogy minden napot ilyen elánnal és nagy energiával kell megélni, és belerakni, amit csak lehet, munkába, a szenvedélyeinkbe (itt a művészetre, vagy sportra gondolok), a másokkal való törődésbe. És ha esetleg nem megy? Na, akkor rakom be a Step Down-t.
Rövidek 