Ott ültem este az A38 hajón, és vártam, hogy kezdődjön az énekesnő koncertje. Mellettem az üvegen túl kivilágított sétahajók úszkáltak, rajtuk emberek. Mögöttük ott ment a csepeli HÉV, mint valami furcsa, nem e világi hernyó. Sose láttam ilyennek, pedig gyerekkorom óta rengeteget utaztam rajta. Aztán megfordultam és körülnéztem a teremben. Senki sem volt egyedül rajtam kívül. Az emberek nagy része retteg egyedül, azt hiszi, hogy elveszik, vagy megszűnik létezni, ha nem látja a másik, vagy megőrül a gondolattól, hogy egyedül lesz, hiszen romantikus filmekben sincsenek egyedül az emberek. Egyszóval egyedül ültem ott, amikor bejött egy másik férfi egyedül és leült abba a sorba, ahol én voltam. Más nem is ült a sorunkba, mintha leprások lettünk volna, inkább álltak a párjukkal, barátjukkal, ismerősükkel. Kicsit büszkén mosolyogtam magamban, hogy lám, nekem meg sem kottyan, hogy egyedül legyek, elégedetten ülök, és várok. Hátha még tudnák, hogy amikor hazaérek egyenesen örülök, hogy egyedül vagyok, mert szétszed a rengeteg ember (magyarok és külföldiek) a cégnél a problémáival, meg a szeretetével. A koncert remek volt, viszont amikor néha “magányos társamra” néztem, furcsa érzés lett úrrá rajtam. A férfit valami furcsa hidegség vette körül, szinte sugárzott belőle, mereven ült, mintha saját fájdalmai, szomorúságának márványszobra lenne. Amikor vége lett a koncertnek együtt szálltunk buszra. Két vinyl lemezt is vett, azokat szorította, ölelte magához, így még valamiképpen jobban kiütközött mennyire magányos lehet. Ahogy néztem, feltűnt hogy a busz ablakán nincs ott a tükörképe. Némileg félve felnéztem a szemben lévő üvegre, de szerencsére az enyém ott volt, aki biztatóan visszamosolygott rám, és intett, hogy még nincs veszve minden.
Rövidek 