Black Friday

40% 50% 60% sőt 70%

mosógép, iPhone, kávéfőző

csillogó króm szépségek

fényes műanyag kacatok

szélesen mosolygó nagyképernyők

ordítás mindenhonnan:

olcsó, neked csak, most!

fekete szívű, idegesen tolongó

mindent-vásárló emberek

most, gyorsan, mindenképpen…

visító gyerekek, szemükben

Pokémonok, színes kavargás

robot is kell, szörny is kell,

kell, kell, kell,

egy kis nyugalom kéne, meg

melegség, béke, szeretet

40% 50% 60% sőt 70%-ért…

Kávéautomata blues

Espresso, feketén, kevés cukorral –  ébredéshez, korán reggel

Caffe latte, sok tejjel – csak könnyedén, délelőtt

Caffe Macchiato – ebéd után, ha jól esik

Cappuccino: olasz, holland, brazil – bármikor

Forró csoki – édes desszertnek, késő délután.

Olcsó porokból, százforintos mennyország

néhány perc pihenő, némi ábrándozás –

talán egy teraszon, valahol Rómában,

napsütés, langymeleg, zúgó kismotorok

fényképezőgépes tarka turisták, vaku villan…

… kék neonfény villan az iroda plafonján,

asztal, papírok, monitor, billentyűzet,

kukába dobott, üres műanyagpohár.

Erzsi és Magdika

Erzsi és Magdika a Duna Korzón ültek egy cukrászdában. Szép, tiszta tavaszi idő volt, május 1, szombat. Turisták és budapestiek sétáltak a nyugodalmas délelőttön, láthatóan mindenki örült a ragyogó időnek. A két elegáns, idős hölgy is elégedetten sütkérezett a langyos, kellemes napsütésben. Erzsi Rákóczi túróst, Magdika pedig francia krémes evett, a sütemények mellett két cappuccino várt elfogyasztásra.

– Jó régen nem találkoztunk már Magdikám! – szólalt meg sóhajtva Erzsi, akinek a tavaszi, bézs színű kabátkáján egy remekül megmunkált, apró kövecskékből kirakott macska díszelgett.

– Igen, nagyon-nagyon rég…  – bólogatott Magdika, akinek blézerén egy ezüst kígyócska volt kitűzve. – Finom a krémes Erzsi – folytatta, majd elmélázva nézte először a Budai várat, majd a Gellért-hegyet.

Erzsi is a hegyet nézte, amely nagyszerűen festett a napsütéses időben, tetején a Szabadság-szoborral. Kissé lemondóan csóválta a fejét, majd felsóhajtott:

– Magdikám emlékszel, 200 éve, amikor itt is tarthattunk gyűlést, hjajj… azok az éjszakák…!

– Hát igen, egyre nehezebb jó helyet találni… főleg, ha eszünk is… bólogatott Erzsi. Van áldozat? – kérdezte mosolyogva.

– Persze, 14 éves… szép lányka – válaszolta vidáman Magdika.

A két idős hölgy szépen megitta a cappuccinóját, majd intettek a pincérnek. Fizetettek, felálltak, megölelték egymást. Elmenő félben, még utoljára odafordultak egymáshoz.

– Tar-kő, éjfél… puszi – intett Magdika.

– Pá, jó repülést… – nevetett a távolodó Erzsi.

Balaton-parton

A csöndes, álmos partot békés hullámok csapkodják, halkan loccsan a köveken a víz. Minden lassú, a mozgás, a gondolatok, az érzések. Egy, a parton álló fűz jobbra-balra hajladozik, dús lombjának vége a tóba lóg. Egy stéghez kikötött fa ladik nekiütődik a stég vaslábának, és ütemre koppan. A száraz, magas nád sustorog valamit az időről. Hirtelen a nádasból récék rebbenek fel, és tovaszállnak. Egy cikázó, ezüst hal csobban, és fodrot vet a vízen. Messze, bent egy csónak ring, benne egy horgász gubbaszt és várja az ezüst halat. A horgász feletti sárgás felhők magukat nézik a Balaton tükrében. A Nap lassan ellobban, még nagyobb a csend.

Őrültek

Megőrült mindenki, a világ,

az ország, a város, még

a rendes szomszédok is.

Állandóan, mindenhol

vigyázva kell kerülgetni őket:

a munka lihegő őrültjeit

a politika kiabáló őrültjeit

a vallás ájtatos őrültjeit

a szerelem szomorú őrültjeit

a vásárlás léha őrültjeit

az “igazság” ideges őrültjeit

az “elvek” karót nyelt őrültjeit

meg ezerféle más őrültet…

 

 

Positano

Az idősödő férfi, D. egyetlen, és igen komoly hobbija a festegetés volt. “Festegetés” – ezt a szót a felesége használta, kissé lesajnálva ezt a tevékenységet, mivel pénzt nemigen hozott a házhoz. A férfi ugyanis nagyon ragaszkodott minden művéhez, és csak nagyon ritkán vált meg pénzért valamelyiktől. Unalmas, papírtologató munkája után valóságos felüdülést jelentett számára a pompás színekben, és hangulatokban elmerülni, amelyek keze nyomán a vásznakon kavarogtak. Két felnőtt gyermeke sem különösebben tartotta nagyra e hobbit. Persze illendőségből megdicsérték apjuk tájképeit, amiből persze saját házaik falait is díszítette jó pár darab. Egészében véve viszont a tágabb család is amolyan hóbortnak tartotta a férfi festői ambícióit. Ő persze ezt nagyon jól tudta, és nem esett túl jól neki a dolog, de az évek előrehaladtával már nem törődött vele, és csak azért is festett tovább. Egyedül legjobb barátja értékelte a festményeket, akivel sokat beszélgettek a művészetről, alkotásról, életről. Barátja egyébként egy apró, óvárosi könyvesbolt tulajdonosa volt, ahol nagylelkűen több kiállítást is rendezett D.-nek. A férfi legkedvesebb témája Olaszország volt, ahol sok boldog hetet töltöttek feleségével és gyerekeikkel az évek során. D. nagyon szeretett volna Itáliában élni, de az asszonyt sehogy sem sikerült rávennie a költözésre. Ennek ellenére gyakran hangoztatta, hogy: “Márpedig Itáliában kéne élni, mondjuk Positanoban! Minden más, a színek, a fény, a levegő!” Aztán persze mindenki csak legyintett erre, egyedül barátja bólogatott mindig egyetértően. De csak nem történt semmi, ahogy nagyon sok dologgal az életben – vágyak maradnak csupán, amelyek az emberrel együtt megöregednek. D. is csak öregedett, önarcképén megjelentek a ráncok, haján a dér. Majd egy napon megtudta, hogy rákja van. A hosszas és gondos gyógykezelés ellenére D.-nek csupán hónapjai maradtak hátra. Ekkor is festett, ráadásul legkedvesebb olasz városáról Positanoról készített látképet. A színpompás, ezernyi kis részletből, és árnyalatból összeálló festményen ott tündökölt ez a remek város – az egész hegyet beborító színes házakkal, a fenséges Santa Maria Assunta templommal, a kikötővel, a hajókkal, a türkiz tengerrel, a városban sétáló emberekkel, az egész város hátterében pedig a felhők felé nyúló hegyekkel. D. gyakori rosszullétei ellenére, erejét megfeszítve dolgozott, és minden apró részletet nagy műgonddal festett meg. Miután kész lett, barátja lelkére kötötte, hogy a festmény legyen az övé, és tegye ki a boltjában, és minden nap nézze meg alaposan. D. végül elhunyt, a festmény pedig akaratának megfelelően a könyvesbolt falára került. Barátja minden nap megnézte a képet, de nem értette, vajon barátja miért kérte erre. Aztán egy nap furcsa érzése támadt, de eleinte nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is. Egyre figyelmesebben kezdte nézni a festményt, és egy nagyon különös dologra lett figyelmes. A képen látható apró emberek – nem voltak nagyobbak egy borsószemnél – között volt egy, amelyik minden nap a festmény különböző pontján tűnt fel. Hol a tengerparton állt, hol egy ház ablakában könyökölt, hol egy étterem vagy kávézó teraszán üldögélt, hol a tengerben úszott, vagy éppen kikötőben horgonyzó jacht fedélzetén bámészkodott. A könyvesboltos először nem akart hinni a szemének, de egészen biztos volt benne, hogy a távoli alak maga D. Felfedezéséről senkinek sem szólt, de minden nap boldogan, mosolyogva nézegette a festményt, amelynek ez volt a címe: “La dolce vita, Positano.

Mindenki kutyája

A foxi kimerülve feküdt gazdája mellett, egy hatalmas, színes napernyő alatt. Miután alaposan megfuttatták a tengerhez közeli dombokon, nem volt máshoz kezdve, mint a henyéléshez. Gazdái valamilyen érthetetlen okból elhurcolták erre az idegen vidékre, ahol iszonyatos hőség fogadta. A majd egy napos út is megviselte, kosarában kellett kushadnia, és csak néhány percre engedték ki az autóból. Most meg itt van, ki tudja meddig? Hol vannak a megszokott fák, sarkok, barátok, az öregember akit minden reggel megugat? Szomorúan bámult maga elé. Mit is tehetnék? – gondolta, azt csinálom, amit a gazdi szeretne. Ha már itt vagyok, körülnézek! – lassan felkelt, tétován felnézett gazdájára, majd amikor az engedélyt adott – Menjél csak Tóni! – nekiiramodott a partnak, ahol sziklák, és homokos öblök váltakoztak. Tóni izgatottan szaladgált, mivel ezernyi új szagot és illatot érzett – a sós tengerét, halakét, a parton szétszórt csigákét, kagylókét, és egyéb tengeri herkentyűkét. Aztán ott voltak a sirályok, amelyek vijjogva szálldostak el az ugató foxi elől, aki megrészegülve szaladgált keresztül-kasul a parton a napozók és fürdőzők legnagyobb derültségére. Aztán Tóni megint elfáradt, visszament gazdájához, leült, és kíváncsian nézte a partot, meg szimatolta a tenger felől érkező szelet. Amint így szemlélődött egyszer csak a part távoli pontján feltűnt egy középtermetű, barna kutya. Fajtájára nézve semmi biztosat nem lehetett állítani, így Tóni a “korcsok”, nem túl dicső kategóriájába helyezte. Az eb vidáman szedte lábait, és mindenkihez odasompolygott. A legtöbben csak mosolyogtak rajta, sokan megsimogatták, egyesek pedig enni is adtak neki, és persze olyanok is voltak, akik mérgesen elzavarták. Mindenesetre a jövevény nem zavartatta magát rátelepedett a napozóágyakra, aki pedig barátságos volt vele, arra még fel is ugrott. Tóni csodálkozva, hátracsapott füllel nézte a különös kutyát, aki úgy járkált a parton, mintha az egész az övé lenne, a nyaralókat is beleértve. A barna kutya aztán odaért hozzájuk is. Tóni és a különös eb udvariasan megszaglászta egymást, ahogy illik, majd amikor megbizonyosodtak róla, hogy a jó szándékkal vannak egymás iránt, váltottak néhány szót:

Micsoda kutya meleg van itt! Hogy lehet ezt kibírni? Ide valósi vagy? – kérdezte Tóni.

Megszoktam már ezt a hőséget, van egy jó kis étterem a közelben, ott megengedik, hogy hűsöljek. Itt élek már születésem óta! Hát Te honnan való vagy?

Északra, ott kellemesebb az időjárás, nincs ekkora meleg. – válaszolta Tóni. Hol van a gazdád?

A barna kutya csodálkozva nézett, majd nevetve ezt mondta:

Én mindenki kutyája vagyok! 

Ezzel már ott sem volt, és ugatva odaszaladt egy közelben napozó családhoz. Tóni még sokáig nézett utána.