Az Öregember a Jobb, mint otthonban üldögélt, késő délután, egy jó korsó sör mellett, és írogatott. Éppenséggel a sörről írt, ami egyszerre volt barát, ihlető, de egyben veszélyes ellenség. Ha válla felett belepillantunk a régimódian papírra vetett szép sorokra, ezt olvashattuk: Az első korsó sör még csak amolyan bevezető, egy jóféle beszélgetés kezdete, amikor még csak kavarog a két fél mondandója, szeszélyesen dobálóznak a rengeteg mesélnivalóval. A második korsó után felmerül egy téma, amit a felek szenvedélyesen ecsetelnek, boncolgatnak, nagy komolyan, vagy kedélyesen – attól függ. A harmadik korsót már nagyon lassan kell kortyolgatni, hogy megmaradjon a szenvedély, de a kontroll is kissé… Itt vétik el a legtöbben, sokat és gyorsan isznak, az remek gondolatok elhomályosulnak, az ihlet tovaröppen valamerre, mondhatni a beszélgetés dadogásba csap át, a beszélgetőtársak csak vihognak, vagy bambán merednek egymásra, és bóbiskolni kezdenek. Lassan, szépen kell inni, hogy a gondolat, a téma, amire rátaláltunk sokáig velünk maradjon, meg tudjuk fogni, kibontani, továbbszőni, cifrázni – persze módjával. Húú, elég mára, hogy is tovább? Igen győztél, nem érdekel, nem írok tovább… Átülök valakihez, csak inni…
Kategória: irodalom
Tükörkép
András álmosan hallgatta kollégái viccelődését, néha foghegyről rákontrázott egy poénra, aminek nevetés lett a vége. A késő esti buszon ültek, fáradtak voltak a raktári melótól, de jó kedvűek, hiszen hazafelé mentek. Most kibámult az ablakon és a halvány fények között meglátta saját tükörképét – jóvágású, borostás, és fáradt arc tekintett rá vizsgálódó szemmel. Hirtelen eszébe jutott, hogy sok-sok éve, huszonévesen egy hasonló buszon ült, szintén este, és tervezgetett – házat, kocsit, életet, családot… Kissé elfintorodott, majd lebiggyesztette száját. Mi is lett az egészből…? Egy válás, második, de jó házasság, kis lakás, olcsó sör, olcsó cigi, kirándulgatások, egy hét nyaralás – nagy nehezen, tartozások, nappal mókuskerék, este tévé, meg elvetett tervek… De egy édes feleség, egy remek testvér, jó barátok, békés esték. Mit is akartam, mi is kell, mit csináljak, mi lesz?
– Hé Andris! Szerelmes vagy? Mit látsz ott kint, mit bámulsz úgy? – kérdezte az öreg Józsi.
András odavetett egy poént társai közé, aminek megint féktelen röhögés lett a vége. Ő is nevetett, amikor pedig a visszanézet az ablakra, tükörképe biztatóan rákacsintott.
A kóborló király
Nem fogsz megtalálni se puccos partikon, sem divatos kocsmákban, sem a bevásárlóközpontokban, sem a moziban, sem a színházban, sem a csürhe fesztiváljain. Talán megtalálsz az üres utcán, éjszaka egy sikátorban, egy esős napon a ködös hídon, forró napsütésben a pusztában, a hegyek között egy magányos sziklán a lábam lógatva, a sötét erdőben barangolva, egy kopár toronyház tetején napkeltekor, télen egy befagyott bányató közepén, egy könyvtárban zárás után. Talán beszélhetünk, ha kerülöd az szorgalmasan igazodó tömeget, ha nem érdekel a politika, ha köpsz a médiára, ha gyűlölöd a hatalmast, és kezed nyújtod a szánandó felé, ha a kivert kutyát társaddá fogadod…
Átutalás
“Ha a jó Isten is úgy akarja, ma átutalják a pénzt” – sóhajtott az asszony. Férje csak némán bólogatott.
“Már ezzel is hozzám fordulnak!? Mondjátok meg, ezt komolyan gondolja? Még hitet sem érzek benne!” – sopánkodott Isten. “Már javasoltam, hogy hozzunk létre ügyfélszolgálatot terheid könnyítésére, uram.” – szólalt meg fontoskodva Gábriel arkangyal.
Poklok
Gratulálok önnek, kedves 45513. ügyintéző! Remek munkát végez, és a kérésemre elindított a “Pokol megújítása” programra érkezett töménytelen pályamű közül az ön, “Személyre szabott Pokol” című művét tartom megvalósításra alkalmasnak. A kínok egészen új, körmönfont, szofisztikált tárházát nyújtja ügyintézőink számára. Végre nem csak a forró üstök, karók, és vasvillák kissé már – bevallom – elavult módszerét fogjuk alkalmazni. Az ön által felhozott példák nagyon frappánsak voltak, különös tekintettel a művét örökké írni kénytelen, de azt befejezni képtelen bestseller-íróra, a 30, hiperaktív gyereket örökkévalóságig tartó órán tanító tanárra, a tablettás borban fuldokló tekintélyes borászra, aki persze soha nem fullad meg, vagy éppen arra az olimpiai bajnok futóra, akinek térd alatt levágott lábakkal kénytelen futni egy soha véget nem érő versenyen. Jobbnál jobb büntetéseket olvastam, és meg kell mondjam, hogy a fenyítések valóban egyénre szabhatók, így a dolgozó ördögök tömegei kreatív, kegyetlen, és változatos munkát végezhetnek. Természetesen, mint nyertesnek fő-ördögi címet adományozok önnek.
Köszönöm munkáját, a Sátán
Pálinka, te isten
Andris és szomszédja, Laci egész nap az utóbbi gyümölcsösében metszették a fákat – szilvát, meggyet, cseresznyét, barackot, körtét. Legalább ötven fa volt a kertben, a legtöbb nagy 2-4 méter magas. Le-fel mászkáltak a létrán, összeszedték a rengeteg levágott gallyat, közben egyre fújt a csípős márciusi szél. Délután végeztek, a már két napja tartó munkával. Fáradtak voltak, de elégedettek. Laci felesége oldalast sütött, amihez olajban megforgatott krumplit és savanyúságot ettek. Aztán előkerült a pálinka – szilva és barack, a kíséret sör volt. Az előttük lévő pálinkák is a gyümölcsösből származtak, tavalyi termés volt mind a kettő. Elégedetten iszogatott a két barát, egyre többet nevettek, a fáradtságtól és a pálinkától egyre hangosabbak lettek. Laci felesége mindentudóan elvonult, és magára hagyta a két barátot. “Na még egy hármast, gyerünk” – így biztatták egymást, a nyolcadik pohár után már csak bambán vigyorogtak, és egyre csak a fákat, egymás munkáját és a kedvező időjárást dicsérték. Tényleg jó munkát végeztek, és nagyon úgy tűnt, hogy szép gyümölcstermésnek néznek elébe… Andris éjfél körül összekaparta magát, elbúcsúzott barátjától és dülöngélve elindult negyed órára lévő házához. Úgy érezte, pálinkától kótyagosan, hogy minden rendbe jöhet feleségével, pénzügyei megoldódnak, egyenesbe kerül újra. Valami rejtélyes erő öntötte el, mintha újra fiatal lenne, erős, aki minden nehézséget legyőz, megváltoztathat bármit. Hazaért, csendben levetkőzött, lemosakodott, majd halkan bemászott az ágyba már alvó felesége mellé. “Minden jó lesz, na. Pálinka, te isten” – gondolta, és hortyogva elaludt…
Éjszakai műszak
András este 22 órakor kezdte a műszakját a hatalmas raktárban. Egyedül dolgozott, csak egy portás, és egy rendész volt az egész telephelyen. Minden éjszaka megpakolt két kamiont áruval, majd a fennmaradó időben – ha kellett – rendet rakott a nappali műszak után. Csendben és ráérősen dolgozott, néha kiment cigizni a rámpára, és figyelte a távoli város fényeit, a csillagokat, hallgatta az éjszaka neszeit. Kevés hangot hallott, egy-egy kamion motorhangját, néha egy messzi kiáltást – de jobbára csak saját maga csapota zajt. Szerette az éjszakát, hiszen hiányzott innen a nappalok ideges rezgése, a városban őrülten vágtató emberek tömege. Amikor hajnali 4 és 5 között végzett, kocsiba ült és nyugodtan hajtott a városba vezető, lámpák fényével pettyezett főúton, ami szinte teljesen üres volt. Majd beért a városba, ahol egy-két kóválygó részegen, egy az utcán alvó hajléktalanon, kivert kutyákon, kóborló macskákon kívül egy lelket sem lehetett látni. Mintha az utcák, a hatalmas házak, a hegyen álló vár, valami elhagyatott, sötét, és misztikus rézkarc lett volna. András elégedetten nézte ezt a képet, és örült, hogy éjszakai műszakban volt, sosem gondolta volna, hogy ennyitől is boldog lehet az ember.
Cézár és Mici
Cézár és Mici szokatlan párost alkot, hiszen egy németjuhászról és egy pincsiről van szó. Nyugodtan és méltóságteljesen sétálnak gazdájuk mellett, erő és csalafintaság, harcedzettség és kellem egyesül a két barátban. Ez nem volt mindig így, mivel siheder korukban kajlán tépték egymást naphosszat, szétrágtak mindent, és szinte reménytelennek tűnt megnevelésük. Felnőve azonban mindketten komolyodtak, és az egyre hosszabb városi séták alkalmával kénytelenek voltak rájönni, hogy a legjobb lesz szövetséget kötni. Cézár a többi kutyával való pofozkodás során mindig megvédi a gyámoltalan pincsit. Ugyanakkor, ha az ebek közötti magasröptű beszélgetésről van szó (kutyadivatról, vagy éppen irodalmi kérdésekről) Mici viszi a prímet, megmentve ezzel a kissé tájékozatlan Cézárt. Ezért hát az egyetértés, és nagy barátság a két kutya között, aminek a legjobban gazdájuk örül, aki nyugodtan sétálhat velük keresztül-kasul a városon.
Horgászni emlékeket
Béla és Imre bácsi jó időben mindig kiültek délután a rakpartra horgászni, két bottal mind a ketten. Nyugdíjasok voltak mind a ketten, ledolgozták amit le kellett – ők így gondolták, hát örültek, hogy így üthetik el az időt, ráadásul nap közben, munkaidőben. Néha váltottak egy pár szót várakozás közben, de leginkább akkor beszélgettek, amikor befejezték a horgászást, és hazafele ballagtak. Szóval, ahogy a képen is, várták a fogást, hogy az úszó megrezzenjen, közben pedig bámulták a várost, és a lustán áramló folyót. Ahogy nézték a vizet, a szeszélyesen csillámló hullámok között, régi-régi emlékek bukkantak fel. Fiatalság, szerelem, egy-egy érzés, boldogság, rengeteg kép – ezek is ott úsztak a folyóban. Béla és Imre ezekről nem beszélt a másiknak, megtartották maguknak a dolgokat, és csak az időjárásról, a fogásról, meg arról beszéltek, hogy mit főz otthon az asszony.
A halász
Az idősödő író bársonyingben, élére vasalt nadrágban, jóféle bőrcipőben, komolyan üldögélt egy kényelmes székben. A sajtótájékoztató már véget ért, ahol legutóbbi regényét, A fényes ösvényt propagálták. Kedvetlenül gondolt vissza a rengeteg ostoba, csacska kérdésekre, a rengeteg újságíróra, akik valószínűleg csak átfutották a regényt. Nem mintha érdekelte volna, hiszen már így is 10 millió példány kelt el a műből, hűséges olvasóinak köszönhetően. Nem így képzelte az “íróságot”, amikor fiatalon nekikezdett első regényének… Hirtelen a nevét kiáltották, a PR menedzsere volt az: Kedvesem! Remek voltál. Pihenj, holnap hosszú napunk lesz: TV-interjú reggel 8-kor, dedikálás 10-kor, ebéd a polgármesterrel, és a helyi írószövetség vezetőivel 12:30-kor, fotózás 14:15-kor a parti sétányon, 15 órakor újabb dedikálás, aztán pihenő, 18 órakor jótékonysági vacsora! Na pá! Az író beletörődően sóhajtott, és kibámult a tengerre néző panorámás ablakon. Halászokat látott, akik most tértek vissza síkos, fénylő zsákmányukkal megrakott bárkáikon. Inasak voltak, barnák, és vidámak, mindenfélét kiáltoztak egymásnak és nevettek. Vágyakozva, és elgondolkodva nézte őket… Másnap 8-kor az író nem jelent meg a sajtótájékoztatón, a PR-os hiába kereste kétségbeesetten. Telefonját nem vette fel, szállodai szobája üres volt. Soha többé nem került elő, pedig a rendőrség, és a nemzetközi nyomozati szervek is nagy erőkkel keresték. Pár hónappal később halottnak nyilvánították, aminek hatására még sokáig a könyves toplisták élén tanyáztak regényei, és egyéb a fiók mélyéről előásott írásai.
A kis sziget messze volt a civilizációtól, még nem fedezték fel az utazási irodák, így a kis halászfalvakban háborítatlanul folyt az élet ugyan úgy, hosszú évszázadok óta. Egy nap rejtélyes idegen érkezett egy csillogó jachton. Haja őszbe csavarodott, magas, szikár ember volt, egy kicsit merev, komoly. Udvariasan megkérte az egyik falu vezetőjét, hogy had telepedhessen le náluk, és ígéri, soha senki sem fogja keresni. Az öreg vezető alaposan szemügyre vette, majd így szólt: “Szeretettel fogadunk, mostantól halász vagy Te is, becsüld meg magad!” Az író örömmel bólogatott, mivel szóhoz sem tudott jutni. Ezután halászként élt, és minden nap kifutott társaival a tengerre. Bár nehezen tanult bele új mesterségébe, társai segítségére voltak, és hamarosan legalább olyan ügyes volt, mint bármelyikük. Az író megnősült, gyerekei születtek, boldog volt, és halászott. Legnagyobb ámulatára a vastag, nehéz hálók felhúzásakor nem csak halak, rákok, és egyéb tengeri élőlények akadtak hálójába, hanem szavak, mondatok, egész történetek. Ezeket este gyakran elmesélte a falu apraja-nagyjának, akik álmélkodva vagy éppen nevetve hallgatták a tengerről szóló meséit. Hamarosan csak Mesélőnek hívták, akinek történeteit betéve tudták a népek az egész szigeten. Miután meghalt, csodás történeteit még mindig mesélték, még akkor is, amikor a távoli, hatalmas városok már romba dőltek.
Rövidek 