András álmosan hallgatta kollégái viccelődését, néha foghegyről rákontrázott egy poénra, aminek nevetés lett a vége. A késő esti buszon ültek, fáradtak voltak a raktári melótól, de jó kedvűek, hiszen hazafelé mentek. Most kibámult az ablakon és a halvány fények között meglátta saját tükörképét – jóvágású, borostás, és fáradt arc tekintett rá vizsgálódó szemmel. Hirtelen eszébe jutott, hogy sok-sok éve, huszonévesen egy hasonló buszon ült, szintén este, és tervezgetett – házat, kocsit, életet, családot… Kissé elfintorodott, majd lebiggyesztette száját. Mi is lett az egészből…?  Egy válás, második, de jó házasság, kis lakás, olcsó sör, olcsó cigi, kirándulgatások, egy hét nyaralás – nagy nehezen, tartozások, nappal mókuskerék, este tévé, meg elvetett tervek… De egy édes feleség, egy remek testvér, jó barátok, békés esték. Mit is akartam, mi is kell, mit csináljak, mi lesz?

– Hé Andris! Szerelmes vagy? Mit látsz ott kint, mit bámulsz úgy? – kérdezte az öreg Józsi.

András odavetett egy poént társai közé, aminek megint féktelen röhögés lett a vége. Ő is nevetett, amikor pedig a visszanézet az ablakra, tükörképe biztatóan rákacsintott.