Szavaim
olajosan mázolódnak szét a szélvédőn
vagy
lehullanak a földre, majd ellepi őket a por
vagy
lemossa őket az eső a párás ablaküvegről
vagy
kihunynak a nyugtalanul vibráló monitoron
de mindenképpen eltűnnek…
Kategória: vers
Kávéautomata-blues II.
Álmosan álljuk körül a gépet
örömmel, megnyugodva halljuk,
amikor lassan csorogni kezd
a kávé a kis plasztikpohárba
“Üzemanyag. Kell egy ébresztő…”
ilyeneket mondunk, és közben
szépen búg a gép, a kávé csorog
rövid, hosszú, fekete, cukorral
cukor nélkül, vagy csokival.
“Az istenek itala” – szól valaki,
egyetértünk vele, bólogatunk,
majd mindenki siet a maga dolgára,
a gép pedig mint valami bálvány
dicsőn, csendben, neonfényekkel villog.
Alpok
A hegyek csúcsa megvágja az eget
minden zöldebb, és minden kékebb
mint álmodozva képzeltem
a fenyvesek, a fű, a tengerszemek
a levegő hidegen feszíti tüdőm
visszatérek, fogadkozok…
majd hazatérek
ahol a házak alamuszin lapulnak
minden fakó, mint általában,
a fák, a kiéget tarló, a pocsolyák,
és a korom orromba mászik nevetve.
Fotó: saját, Lago Di Braies.
Szökés
Úgy tűnik, hogy végtelen az út,
bármilyen gyorsan is hajtok
120, 130, 140, 150…
a Nap közben lemegy, sötét lesz
az égen csillagok villannak
bennem meg emlékek,
amelyeket azt hittem elhagytam,
bármennyire is száguldok
az idő mintha az utastérbe
szorult volna, nyúlósan, sűrűn
kavarog, és az ablakra
vetít arcokat, helyeket, képeket
régi érzések söpörnek át rajtam,
aztán kiröpülnek a nyitott ablakon,
de újabbak jönnek, csak jönnek
a pálya menti lámpák fénye
fényes csíkká nyúlik,
közben zene szól –
“Now drive me far – away, away, away”*
de nem segít, az idő árad tovább…
*Deftones –Be Quiet And Drive (Far Away)
Bús vers sörrel
Az Öregember ma is Jobb, mint otthonban ült, és a szokásos sörét kortyolta. Messze jártak a gondolatai, miközben nézte nagy korsó sörét, majd írni kezdett:
Aranyló délutáni fény süt át a korsón
a pillanatok úgy pattannak el, mint
a sörben a buborékok, amelyekben
régi arcokat, régi helyeket látok
az arcok tulajdonosaival tán’
soha többé nem találkozom,
a csodajó helyeken nem járok
soha többé – szép tereken,
kopott, öreg házak között,
eldugott kocsmákban, vagy
valamelyik ősi tenger partján…
Helyette csak minden nap
emlékezek egy régi életre,
amely talán nem is az enyém,
lehet csak ebben a korsóban,
ebben az arany kavargásban létezik,
bár úgy volna, bár úgy volna.
Miután az Öregember leírta ezeket a sorokat, megjelent az asztalnál, egyik régi cimborája, Béla – aki még élt – , és kutyája, akit szintén Bélának hívtak. A hórihorgas Béla leült vele szemben, rendelt egy sört, elolvasta az irományt, majd így szólt ősz fejét csóválva: Ejh, mit sajnáltatod magad!? Még élünk cimbora, 60 éve vagyunk barátok, tudunk járni, tudunk inni! Minek írsz ilyen badarságokat?! Béla kutya, aki maga is vén volt – 15 éves – helyeslően vakkantott.
Választás
Lámpafénynél, sárgán derengő
papíron sercenő tollhegy,
kék tintakígyóból tekeredő szavak,
vagy
Szaporán koppanó klaviatúra,
sötétben világló monitoron
gyorsan felvillanó pixel szavak?
Mindegy, csak az írás a fontos.
Canis lupus
Nem vagy uram, nem parancsolsz
tied a város, enyém az erdő
tied a zaj, enyém a csönd
tied a hatalom, enyém az élet
tied pénz, enyém a szabadság
otthonod hideg vas, és halott beton
az enyém burjánzó zöld vadon
el akarsz kapni? hát elszökök!
egy árny leszek a sok között,
szépen csendben meglapulok,
parázsló szemmel figyellek,
türelemmel várok Rád,
csupasz torkod elharapom…
Séta az erdőben
Kígyóként tekergő ösvényen
sétálok a tavaszi erdőben
az öreg, lompos fák
lassan fölém hajlanak
hűs árnyékkal betakarnak
ezerféle furcsa növény
zöldell, sarjad,csavarodik
kúszik, nyúlik, gabalyodik
neszeket hallok mindenfelől –
madár rebben, levél zörren
bogár zizzen, faág reccsen,
béka csobban, termés koppan
erdei zaj-zörej-zene…
Ősrégi történetet susognak
kócos lombjukkal a fák, de
hiába figyelek, nem értem,
mert csak vendég vagyok,
és lehetek…
Hajnal
Gyorsan hajtok
de a szürke, fodros felhők
így is könnyen utolérnek
rám és a kocsira nehezednek
szürkére koszolják a tájat
a szántóföldeket, a fákat,
az alvó házakat,
a szembejövő kocsikat,
a kocsikban az embereket,
mintha színek nélkül volnánk.
Belül is, mintha csomós
szomorúság, és kedvetlenség
kavarogna a gyomromban…
Aztán lassan áttör a Nap
a makacs szürkeségen,
részeg festőként leönti a
a felhőket, a tájat, minket
rikító, tarka színekkel,
mi pedig csak mosolygunk.
Keresztet vivők
Látod nyomorúságukat, a kétségbeesést, a szomorúságot
szemeik égő sötétjében, arcuk mély árkaiban
Érzed fájdalmukat egy gyorsan elröppenő pillanatra.
Nyugtató reményt nem adhatsz, mert félted a sajátod
átvenni a terhet nem tudod, sem enyhíteni szenvedésüket
mert: “Mindenkinek meg van a saját keresztje”
“elég egy is” – gondolod, majd Ő átveszi,
talán, de nem is hiszed igazán. Mész hát tovább.
Rövidek 