András este 22 órakor kezdte a műszakját a hatalmas raktárban. Egyedül dolgozott, csak egy portás, és egy rendész volt az egész telephelyen. Minden éjszaka megpakolt két kamiont áruval, majd a fennmaradó időben – ha kellett – rendet rakott a nappali műszak után. Csendben és ráérősen dolgozott, néha kiment cigizni a rámpára, és figyelte a távoli város fényeit, a csillagokat, hallgatta az éjszaka neszeit. Kevés hangot hallott, egy-egy kamion motorhangját, néha egy messzi kiáltást – de jobbára csak saját maga csapota zajt. Szerette az éjszakát, hiszen hiányzott innen a nappalok ideges rezgése, a városban őrülten vágtató emberek tömege. Amikor hajnali 4 és 5 között végzett, kocsiba ült és nyugodtan hajtott a városba vezető, lámpák fényével pettyezett főúton, ami szinte teljesen üres volt. Majd beért a városba, ahol egy-két kóválygó részegen, egy az utcán alvó hajléktalanon, kivert kutyákon, kóborló macskákon kívül egy lelket sem lehetett látni. Mintha az utcák, a hatalmas házak, a hegyen álló vár, valami elhagyatott, sötét, és misztikus rézkarc lett volna. András elégedetten nézte ezt a képet, és örült, hogy éjszakai műszakban volt, sosem gondolta volna, hogy ennyitől is boldog lehet az ember.

Az idősödő író bársonyingben, élére vasalt nadrágban, jóféle bőrcipőben, komolyan üldögélt egy kényelmes székben. A sajtótájékoztató már véget ért, ahol legutóbbi regényét, A fényes ösvényt propagálták. Kedvetlenül gondolt vissza a rengeteg ostoba, csacska kérdésekre, a rengeteg újságíróra, akik valószínűleg csak átfutották a regényt. Nem mintha érdekelte volna, hiszen már így is 10 millió példány kelt el a műből, hűséges olvasóinak köszönhetően. Nem így képzelte az “íróságot”, amikor fiatalon nekikezdett első regényének… Hirtelen a nevét kiáltották, a PR menedzsere volt az: Kedvesem! Remek voltál. Pihenj, holnap hosszú napunk lesz: TV-interjú reggel 8-kor, dedikálás 10-kor, ebéd a polgármesterrel, és a helyi írószövetség vezetőivel 12:30-kor, fotózás 14:15-kor a parti sétányon, 15 órakor újabb dedikálás, aztán pihenő, 18 órakor jótékonysági vacsora! Na pá! Az író beletörődően sóhajtott, és kibámult a tengerre néző panorámás ablakon. Halászokat látott, akik most tértek vissza síkos, fénylő zsákmányukkal megrakott bárkáikon. Inasak voltak, barnák, és vidámak, mindenfélét kiáltoztak egymásnak és nevettek. Vágyakozva, és elgondolkodva nézte őket…  Másnap 8-kor az író nem jelent meg a sajtótájékoztatón, a PR-os hiába kereste kétségbeesetten. Telefonját nem vette fel, szállodai szobája üres volt. Soha többé nem került elő, pedig a rendőrség, és a nemzetközi nyomozati szervek is nagy erőkkel keresték. Pár hónappal később halottnak nyilvánították, aminek hatására még sokáig a könyves toplisták élén tanyáztak regényei, és egyéb a fiók mélyéről előásott írásai.

A kis sziget messze volt a civilizációtól, még nem fedezték fel az utazási irodák, így a kis halászfalvakban háborítatlanul folyt az élet ugyan úgy, hosszú évszázadok óta. Egy nap rejtélyes idegen érkezett egy csillogó jachton. Haja őszbe csavarodott, magas, szikár ember volt, egy kicsit merev, komoly. Udvariasan megkérte az egyik falu vezetőjét, hogy had telepedhessen le náluk, és ígéri, soha senki sem fogja keresni. Az öreg vezető alaposan szemügyre vette, majd így szólt: “Szeretettel fogadunk, mostantól halász vagy Te is, becsüld meg magad!” Az író örömmel bólogatott, mivel szóhoz sem tudott jutni. Ezután halászként élt, és minden nap kifutott társaival a tengerre. Bár nehezen tanult bele új mesterségébe, társai segítségére voltak, és hamarosan legalább olyan ügyes volt, mint bármelyikük. Az író megnősült, gyerekei születtek, boldog volt, és halászott. Legnagyobb ámulatára a vastag, nehéz hálók felhúzásakor nem csak halak, rákok, és egyéb tengeri élőlények akadtak hálójába, hanem szavak, mondatok, egész történetek. Ezeket este gyakran elmesélte a falu apraja-nagyjának, akik álmélkodva vagy éppen nevetve hallgatták a tengerről szóló meséit. Hamarosan csak Mesélőnek hívták, akinek történeteit betéve tudták a népek az egész szigeten. Miután meghalt, csodás történeteit még mindig mesélték, még akkor is, amikor a távoli, hatalmas városok már romba dőltek.

Az ég ólomszínű volt, a házak piszkosak a sáros esőtől, az utak színtelen nyálkában fürödtek. Az emberek szürke arccal, magukat összehúzva mentek a dolguk után, siettek elfele, hogy ott se legyenek, ahol éppen vannak. A piszkos, csatakos galambok az eresz alól meresztették szemeiket. Az öregember betért egy vendéglőbe, miután otthon egy fia sort sem sikerült írnia. A pincér hamuszürke arccal nézett, csendben felvette a rendelést. Az ételnek nem volt rendes íze, a sör nem karcolt, utóíze sem volt. A pincér sajnálkozott, hogy: “kérem ez egy ilyen nap, bocsánat”. Az öregember megértően nézett a pincérre: “Nincs probléma, vannak ilyen napok fiam, ilyen szutykos, semmire való napok!”

A Kölyök elégedetten üldögélt a bárpulttal szemben és jóízűen kortyolgatta sörét. József örömmel szolgálta ki, hiszen akárcsak többi törzsvendégét, őt is nagy becsben tartotta. A Kölyök 42 éves volt, de csak 16-17 éves forma kamasznak nézték az emberek. Minden kocsmából kidobták, mivel tacskónak nézték, személyi igazolványán pedig csak nevettek. Egyedül a Jobb, mint otthonban szolgálták ki, érdekes módon zokszó nélkül, már az első alkalommal. Nagyon el volt keseredve, amikor egy nap hosszú kóborlás után odakotródott abba a kis utcácskába, ahol addig soha nem járt. Öreg, málló vakolatú, de barátságos, réges-régi házak között bújt meg az ivó. Nem sok reménnyel, de benyitott a hívogató kocsmába, ahol egy rendkívül szimpatikus csapos fogadta. Utóbbi eleinte furcsán méregette a belépőt. Éppen egy nagy korsót törölgetett, és azon keresztül nézett rá, aztán szó nélkül kiszolgálta. A Kölyök azóta minden nap ott ült pár órát munka után a törzshelyén…

– Hogy-hogy kiszolgáltál József? Nézd, még mindig milyen fiatalnak nézek ki! Ezért is iszom és dohányzom olyan szorgalmasan – állítólag ezek a dolgok öregítenek. De semmit nem ér egyik sem! Mégis honnan tudtad, hogy tényleg 42 éves vagyok.

– Látod ezt a söröskorsót Kölyök?

– Igen-igen, ebből sosem iszik senki. Nagyon szép, míves, és néha át szoktál nézni rajta, amikor törölgeted.

– Ez egy különleges korsó Kölyök! Ha áttekintek rajta, látom az illető valódi lényét. Láttam, hogy ki vagy, mi vagy, és mennyi a korod valójában.

– És milyen ember vagyok?

– Hát jó ember vagy, de ha nem lettél volna az, még a kocsmát sem találtad volna meg soha.

A Kölyök csak bólogatott, és boldogan ivott tovább…

Józsi feleresztette a rámpaajtót, és kiment a raktárból kinyúló rámpa szélére. A raktár hámló, koszos falát melegen sütötte a Nap. Józsi egy csomag cigit halászott elő a zsebéből, kivett egy szálat, majd rágyújtott. Hunyorogva nézte az eget, a felhőket, a távoli várost. A munkaidő fele már eltelt. A raktár hideg volt, Józsi targoncával mozgatta a súlyos palettákat, amelyeket messzi országokból hoztak. A férfi mindig próbálta megbecsülni, hogy mi lehet a ládákban, és mennyi pénzt érhetnek. Több tonna árut mozgatott meg naponta, és ez némi büszkeséggel töltötte el. Aztán eszébe jutott, hogy a műszak végén még be kell vásárolnia. Elővette a felesége által írt listát, és átfutotta. Elég kevés pénzük maradt így, a hónap végére. Sokat dolgozok, keveset keresek, ez van – gondolta. Megcsóválta szakállas fejét, mert eszébe jutott, hogy az apja is mindig így fejezte be mondandóját – “ez van”. Szívott egy utolsót a cigiből, eldobta a csikket, majd lassan kifújt. A szabadság füstje egy rövid ideig arca előtt keringett, a napfény sárgára festette, majd hirtelen szertefoszlott.

A hegy hosszú évezredek óta állt magányosan és őrködött a síkság felett, rendíthetetlen nyugalommal. Több mint négyezer méteres magassággal tört az ég felé, az ősi istenek is csodálták a hegyet és gyakran időztek ott, amíg el nem hagyták a világot. A közelben élő emberek félelemmel vegyes csodálattal tekintettek a hatalmas ormokra, és nemigen voltak olyanok akik pár száz méternél magasabbra merészkedtek volna meredek lejtőin. Sok évszázad telt el, mire a hegy mellett lassan növekedő városból egy ifjú, bizonyos Erik úgy döntött, hogy egészen a csúcsig fog merészkedni. Családja tiltakozása ellenére elindult a veszélyes útra, amelyre hosszú hónapok alatt készült. Meleg ruhában, két hétre való élelemmel, a helyi kovács által készített vasból készült kapaszkodókkal felszerelkezve indult neki a lehetetlennek tűnő feladatnak. Vállalkozását szinte az egész város hiábavaló hóbortnak tartotta, leszámítva néhány barátját, szüleit, és szerelmét. Erik eltökélt volt, nekiindult, és napról napra magasabbra jutott a hegyen, amely némán figyelte, ahogy az ifjú egyre csak feljebb és feljebb jut az egyre kopárabb sziklafalakon. A végsőkig kimerült fiú a végén már-már feladta, de szikláról, sziklára mászott kitartóan, végül felért a csúcsra. Ott, egy kopár sziklát átölelve azt suttogta halkan: “Legyőztelek!” A hegy büszke volt Erikre, aki visszatérve a városba igazi hőssé vált, sok-sok év múlva unokái szobrot állítottak számára, sírja közelében. Az elkövetkezendő évszázadok során sokan feljutottak a hegy tetejére, és a hagyományokhoz híven felérve a csúcsra, elkiáltották magukat: “Legyőztelek!” A hegy néma közönnyel vette tudomásul, hogy kemény testébe egyre több fémkapocs és huzal mar, segítve a hegymászókat, az viszont már kevéssé volt ínyére, hogy egyre jobban csupán odavetett, kérkedő mondattá vált Erik felkiáltása a csúcsraérők szájában. Bizonyos tehetősebb emberek helikopterekkel vitették fel magukat a csúcsra, de volt olyan ötlet is, amely egy folyamatosan működő felvonót álmodott a hegy oldalába. A hegy nyugalma már közel sem volt zavartalan, főleg, hogy felvonó terve megvalósult, ekkor már komplett turistacsoportokat vittek fel minden órában a csúcsra, ahol kényelmes lelátót alakítottak ki, s itt kiáltották egyszerre, hogy “Legyőztelek!” A városvezetés nagyon elégedett volt az évről-évre növekedő turisztikai bevételekkel, sok-sok szálloda, étterem épült, az emberek pedig csak jöttek, és jöttek, hogy elkiálthassák magukat a roppant hegy tetején. Egy nap azonban szörnyű és még a geológusok által is megmagyarázhatatlan dolog történt. Késő délután a hegy iszonyatos robbanásokkal kísérve magába roskadt, több tonnás szerteguruló szikláival elsodorva a várost is. Több ezren haltak meg azon a napon, a városból csak puszta romok maradta. Érdekes módon Erik sírja, és szobra érintetlenül maradt, ma is ott áll, csendben, hatalmas sziklák óvó ölelésében.

József a kocsmapultot támasztotta, és elégedetten szemlélte vendégeit. Még most sem hitte el , hogy a pult másik oldalán állhat, ihat amennyit akar, s ő szolgálhatja ki a kedves vendégeket. A saját kocsmájában, a Jobb, mint otthonban. Furcsa történet ez – gondolta, s elmélázott rajta, hogy is történt a dolog. Egyik este részegen dülöngélt hazafelé, de a sötét utcák, ismeretlen, komor labirintussá alakultak szemei előtt. Kétségbeesve esett be egy telefonfülkébe, ahonnan feleségét próbálta hívni, ami nemigen sikerült. Elkeseredve próbálta a telefonszámot beütni a gombokat nyomogatva, de a számok nagy összevisszaságban ugráltak szemei előtt. Végül a sokadik próbálkozásra kicsengett a telefon, a férfi megnézte a kijelzőt, amin legnagyobb megrökönyödésére három szám állt: 666. Mielőtt észhez térhetett volna, valaki felvette a telefont, és egy mély, de kellemes hang szólalt meg a vonal túlsó végén:

– Halló tessék! Itt a Sátán beszél!

A férfi csak nyökögött, majd csak válaszolt:

– József vagyok. Maga tényleg a Sátán? Én a feleségemet hívtam, elnézést.

– Semmi gond, maga az első ember, aki felhív, pedig azóta van nekem is telefonom, mióta feltalálták. Senkinek sem jutott eszébe, hogy nekem is lehet számom, ráadásul egészen nyilvánvaló.

– Igen, igen tényleg az, tulajdonképpen…

– Tudja mit? Mivel maga az első, aki felhív, mégha véletlenül is – teljesítem egy kívánságát. Mi lenne az kedves József. Jól gondolja meg, mielőtt ide kerül hozzám a Pokolba… Nos?

– Szeretnék egy saját kocsmát, törzsvendégekkel, csupa jó emberrel, valahol az óvárosban. Legyen egy eldugott utcában, amit csak avatott emberek találnak meg, senki más.

– No jó, ahogy kívánja József. Jut eszembe, mi lesz a neve a becses helynek?

– Jobb mint, otthon. Igen, igen. Ez jó lesz…

B. minden reggel munkába menet kocsijából nézte a mezőn szaladgáló nyulakat. Egyszerre irigyelte és csodálta őket, amiért kint szaladgálhattak a zöld fűben, míg neki a közeli ipari telepre kellett mennie dolgozni. Bent a munkahelyén aztán nap mint nap ugyan azt kellett kiállnia – szekírozta a főnök, a vezérigazgató, ingerült, felbőszült ügyfelek hívták, vagy a kollégák sületlenségeit hallgatta naphosszat. Otthon sem volt jobb, feleségétől elhidegült, gyerekei kamaszok voltak, akik kutyába’ sem vették. Egyik reggel útban a munkába megállt a mező mellett és a nyulakat nézte. “Bárcsak nyúl lehetnék!” – gondolta magában. Ezután különös dolog történt. Éles, átható fájdalmat érzett, a világ körülötte hatalmasra nőtt, majd egy időre elájult. Magához térve saját kocsiját hatalmasnak látta, szinte a kerék feléig sem ért fel, a fű és a bokrok szinte egy szintbe kerültek látóterével. Lenézett kezeire és lábaira. Megrökönyödve tapasztalta, hogy szőrös nyúltappancsokat lát. Tétován megmozdult, érezte, hogy négy lába a talajt éri. Ugrott egyet, majd még egyet, mozgása egyre gyorsult. Euforikus öröm töltötte el, ahogy egyre magabiztosabban szedte lábait. Szinte száguldott, és csakhamar meglátta a többi nyulat is. “Most akkor tényleg nyúl vagyok! Szabad vagyok! Jó lesz ez! Találok egy feleséget, egész nap azt csinálok, amit akarok” – gondolta magában. A nyúl-lét azonban nem volt fenékig tejfel, sőt maga volt a rémálom. A nagy baknyulak nem fogadták kedvesen B.-t – jól megverték, és elüldözték. Az este hideg volt, még a B. kaparta nyomorúságos lyukban is, nappal pedig az égen keringő, táplálék után kutató sasok rémítették halálra az emberből lett nyulat. Pár napig ment ez csak így, ezután B. egy este elkeseredésében elszökdécselt egészen néhai munkahelyére, az ipartelepre. A bejárathoz érve észrevette őt az öreg portás, aki nagyon meglepődött a nyúl láttán. “Segítsen! Én vagyok az B.!” – kiáltozta B., de csak érthetetlen nyöszörgés jött ki száján. A portás körülnézett, majd megfogta B.-t, és így szólt: “Jaj, Te nyuszi, mit keresel itt? De jó, hogy itt vagy!” B. kezdett megnyugodni az öregember ölében, ám hitelen szorítást érzett a nyakán, ami egyre csak erősödött. B. nyaka elroppant, és kilehelte lelkét. Az öreg portás hazavitte, és remek nyúlpaprikást főzött belőle.