A hat emelet magas ház az óvárosban állt már több, mint 300 éve. Pazarul faragott, a bejáratot övező oszlopok, a míves korlátú erkélyek, az égbe törő kis tornyok hirdették hajdan volt építőinek dicsőségét. Az erre járó turisták csodálva nézték a kézzel faragott téglákból álló épületet, és nem szalasztották el soha, hogy lefotózzák. A házban egy idős házaspár is élt, finom emberek, akik olyanok voltak, mint a régi lakók – egy letűnt, tán sohasem volt kor utolsó képviselői. A ház többi lakását már az új kor új emberei lakták, akik kissé feszengtek a régi korok emlékeivel telített háztól. Hangosak voltak, műveletlenek, és néha egyiküket-másikukat az a homályos érzés érintette meg, hogy egyáltalán nem méltóak ebben nemes házban élni. Persze eme gondolataikat gyorsan elhessegették, s élték harsány életüket a csendes falak között. Egy nap a két idős lakó eltávozott az élők sorából – különös módon, hiszen akárcsak Philemon és Baucis, egyszerre hunyt ki bennünk az élet halványan pislákoló lángja. A szomorú eset után különös és véres esemény következett, amire egyszerűen senki nem talált magyarázatot. Történt ugyanis, hogy az idős pár temetése után a ház egy éjszaka félelmetes robajjal összeomlott, maga alá temetve összes lakóját.