A középkorú férfi unottan ült az irodában, és figyelte munkatársait, akik a cég érdekeit szem előtt tartva agilisen, proaktívan, rendkívül motiváltan és hatékonyan tevékenykedtek. Az ő gondolatai egészen máshol jártak, egyáltalán nem a munkája körül. E gondolatok hatására, egy hirtelen és vidám ötlettől vezérelve, felhívta egy régi-régi barátját, akivel már nemigen keresték egymást, s leginkább a közösen eltöltött gyermekkor meseszerűnek tűnő emléke kötötte össze őket. Szóval felhívta hát a régi barátot, aki szintén egy hatalmas irodaházban ült, egy iratokkal teli asztalnál. A szokványos kérdések után, mint például a hogy vagy?, milyen a munka? után egy szokatlan kérdés következett:

– Emlékszel-e amikor még lovagok voltunk, dicső csatákba indultunk? Lenne-e kedved újra harci ménre ülni? Találkozzunk a csatamezőn!

A két férfi a város szélén találkozott, ahol a hatalmas zöldellő mezők ugyan úgy terültek el, mint gyermekkorukban. A táj most ködbe burkolózott, a Nap csak halványan világította meg, az eső áztatta, őszi mezőket. Mind a ketten vadonatúj kerékpárt toltak, szép új, modern modelleket – a régiek már réges-rég elkallódtak a hosszú évek alatt. Mindketten a munkahelyi öltözetükben, zakóban, szövetnadrágban és nyakkendőben voltak. Felszálltak a kerékpárokra, és eleinte kissé bizonytalanul kezdtek tekerni, majd egyre jobban belemelegedtek a mozgásba. Olyan volt, mint rég, amikor csatába indultak a szénabálák ellen, hosszú botokat lengetve. Ménjeik fújtattak, orrukból ömlött a pára, ők ordítva emelték magasba kardjaikat. Lassan eltűntek a ködben, és soha többé nem látta őket senki…