A kisfiú nagyon büszke volt apjára. Csodálattal nézte minden késő délután, amikor hazaért. Hatalmas termetű volt, munkaruhája piszkosan, olajosan feszült rá, nagy, kérges kezei is feketék voltak. Gépeket szerelt egy óriási gyárban, nehéz alkatrészeket cipelt, gomolygó, fekete koromban, és füstben. A gyermek gyakran elképzelte apját, ahogy komor csarnokokban jár a sérült, bénán heverő, behemót gépek között, hogy megjavítsa őket. Felnézett rá, és gyakran gondolt arra, hogy ő is gépeket szeretne javítani, ha felnő. Az apa fáradtan mosolygott mindig, amikor megérkezett egyszerű, de barátságos lakásukba, megölelte feleségét, meg a fiát. Aztán tiszta ruhát öltött, vacsoráztak, este pedig mesélt a kisfiúnak, zengő, mély hangján. Szép, érdekes, néha félelmetes történetek voltak ezek, amelyeket nagyon szeretett a fiú, és mély, megnyugtató álomba merült tőlük. Egy nap az apa egy kissé kapatosan ért haza, szerencsére azonban békés részeg volt. Az asszony kicsit korholta, de ugyanúgy elé rakta a vacsorát mint minden nap. Este a férfi ugyan úgy leült a fiú ágya mellé, hogy meséljen. Eleinte hosszan hallgatott, majd elmondta, hogy piszkos, és mocskos a munka, amit csinál, és nem szereti, kevés pénzt kap, de muszáj elindulnia minden reggel. Elmondott azért egy mesét, kissé akadozva, majd lekapcsolta a gyerek szobájában a lámpát, és halkan kiment. A kisfiú késő éjjelig sírt, és álma nyugtalan volt.