Munka után támasztom a falat a buszon

nézem rajta az ilyen-olyan embereket

meg a piszkos üvegen keresztül lemenő Napot

egy öregember ül az egyik széken, nagy, szürke szakállal

göcsörtös, nagy kezekkel, tiszta kék szemekkel

kezében kézzel írt régi, sárga papír van, versfélékkel

félhangosan olvassa a sorokat, úgy, hogy

mi, az utasok ne halljuk, de Isten igen, mert

úgy érzem neki olvassa fel az imákat

közben finoman mozgatja a kezét és mosolyog

határozottan nem őrült, csak éppen beszél Istenhez

boldogabb, mint mi, akik nem tudjuk kihez beszéljünk

hol az én Istenem? nincs meg bennem a bizonyosság

ezért nem tudok vele úgy beszélni, mint az öreg

csak remélem, hogy létezik – de nem hiszem,

ezért nem hall engemet, amikor szólok hozzá…