Az idősödő férfi, D. egyetlen, és igen komoly hobbija a festegetés volt. “Festegetés” – ezt a szót a felesége használta, kissé lesajnálva ezt a tevékenységet, mivel pénzt nemigen hozott a házhoz. A férfi ugyanis nagyon ragaszkodott minden művéhez, és csak nagyon ritkán vált meg pénzért valamelyiktől. Unalmas, papírtologató munkája után valóságos felüdülést jelentett számára a pompás színekben, és hangulatokban elmerülni, amelyek keze nyomán a vásznakon kavarogtak. Két felnőtt gyermeke sem különösebben tartotta nagyra e hobbit. Persze illendőségből megdicsérték apjuk tájképeit, amiből persze saját házaik falait is díszítette jó pár darab. Egészében véve viszont a tágabb család is amolyan hóbortnak tartotta a férfi festői ambícióit. Ő persze ezt nagyon jól tudta, és nem esett túl jól neki a dolog, de az évek előrehaladtával már nem törődött vele, és csak azért is festett tovább. Egyedül legjobb barátja értékelte a festményeket, akivel sokat beszélgettek a művészetről, alkotásról, életről. Barátja egyébként egy apró, óvárosi könyvesbolt tulajdonosa volt, ahol nagylelkűen több kiállítást is rendezett D.-nek. A férfi legkedvesebb témája Olaszország volt, ahol sok boldog hetet töltöttek feleségével és gyerekeikkel az évek során. D. nagyon szeretett volna Itáliában élni, de az asszonyt sehogy sem sikerült rávennie a költözésre. Ennek ellenére gyakran hangoztatta, hogy: “Márpedig Itáliában kéne élni, mondjuk Positanoban! Minden más, a színek, a fény, a levegő!” Aztán persze mindenki csak legyintett erre, egyedül barátja bólogatott mindig egyetértően. De csak nem történt semmi, ahogy nagyon sok dologgal az életben – vágyak maradnak csupán, amelyek az emberrel együtt megöregednek. D. is csak öregedett, önarcképén megjelentek a ráncok, haján a dér. Majd egy napon megtudta, hogy rákja van. A hosszas és gondos gyógykezelés ellenére D.-nek csupán hónapjai maradtak hátra. Ekkor is festett, ráadásul legkedvesebb olasz városáról Positanoról készített látképet. A színpompás, ezernyi kis részletből, és árnyalatból összeálló festményen ott tündökölt ez a remek város – az egész hegyet beborító színes házakkal, a fenséges Santa Maria Assunta templommal, a kikötővel, a hajókkal, a türkiz tengerrel, a városban sétáló emberekkel, az egész város hátterében pedig a felhők felé nyúló hegyekkel. D. gyakori rosszullétei ellenére, erejét megfeszítve dolgozott, és minden apró részletet nagy műgonddal festett meg. Miután kész lett, barátja lelkére kötötte, hogy a festmény legyen az övé, és tegye ki a boltjában, és minden nap nézze meg alaposan. D. végül elhunyt, a festmény pedig akaratának megfelelően a könyvesbolt falára került. Barátja minden nap megnézte a képet, de nem értette, vajon barátja miért kérte erre. Aztán egy nap furcsa érzése támadt, de eleinte nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is. Egyre figyelmesebben kezdte nézni a festményt, és egy nagyon különös dologra lett figyelmes. A képen látható apró emberek – nem voltak nagyobbak egy borsószemnél – között volt egy, amelyik minden nap a festmény különböző pontján tűnt fel. Hol a tengerparton állt, hol egy ház ablakában könyökölt, hol egy étterem vagy kávézó teraszán üldögélt, hol a tengerben úszott, vagy éppen kikötőben horgonyzó jacht fedélzetén bámészkodott. A könyvesboltos először nem akart hinni a szemének, de egészen biztos volt benne, hogy a távoli alak maga D. Felfedezéséről senkinek sem szólt, de minden nap boldogan, mosolyogva nézegette a festményt, amelynek ez volt a címe: “La dolce vita, Positano.“