Kategória: Csak egy történet

A boldog

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Attila 5:30-kor kelt fel az ébresztő hangjára. A jelzés kutya ugatásra volt beállítva, mivel a férfi nagyon szerette a kutyákat. Megmosakodott, felöltözött, megette az öreganyja által kikészített reggelit (kifli és sajt), és megivott egy pohár tejet. Felvette a kissé ómódi kabátját, cipőjét, és már szaladt is ki az egyszerű, de takaros házból. Az udvaron egy virgoncan ugrándozó tacskó, Rézi fogadta, akit gyorsan még megsimogatott. Az öreganyja még aludt. Sietnie kellett, hogy elérje a falun csak 4 óránként áthaladó buszt. Ma is sikerült,  6:00 kor már a megállóban volt. Felszállva az öreg sofőr kedvesen köszönt neki:

– “Jó reggelt Atesz! Hogy ityeg?”

– “Fityeg!” – válaszolta Attila.

– “Az a lényeg!” – nevetett a sofőr, és már indult is.

A pöfögő, piszkos buszon 4-5 ember gubbasztott még, akik mind bólogattak, vagy intettek Attilának, ő pedig elmotyogott egy köszönést: ‘Reggelt! Elhelyezkedett a szokásos ülésén, és kényelmesen hátradőlt. A közel 1 órás úton bámészkodva nézte a folytonosan változó tájat, az öreg tanyákat, a ködben úszó szántóföldeket, majd az egyre sokasodó, szürkén meredező ipari létesítményeket, és az egyre közeledő nagyvárost. A busz 7:10-kor ért a város központi buszpályaudvarára, ahol másik három társa, és kísérőjük már várt Attilára. Mosolyogva köszöntötték. A csapat különösen festett, mivel Attila és a másik három Down-szindrómás volt, kísérjük ellenben egy magas, jóvágású fickó. Attila és társai magukon viselték a “betegség” jegyeit:  lapos arc, egymástól távol ülő szemek, kicsi orr, elálló fülek, egyenes haj, rövid végtagok, alacsony növés. A körülöttük várakozók idegenkedve, vagy éppen szánalommal méregették őket, azonban ők rá sem hederítettek a többi emberre. A csapat jókedvűen várakozott egy buszra, amely 7:20 perckor indult, és elvitte őket egy közeli autógyárba. 8:00-ra értek be a gyárba, ahol aztán a szalag mellett válogatták a megállíthatatlanul áramló gumi, és fémdarabokat. Attila és egyik társa, Tamás tömpe ujjaikkal nagy lendülettel, villámgyorsan válogatták ki a szabványnak nem megfelelő darabokat. Négyszer 10 perc szünet járt egy nap, illetve 30 perc ebédszünet. A munkavezető elégedetten nézte a két “tónit”. Így nevezte a többi melós a down-szindrómásokat, merő szeretetből, amit ők is éreztek, és annak idején ferde mosollyal jóvá is hagyták az elnevezést. Az etimológiát a munkavezető a következőképpen vezette le: down-osok – dównik – tónik. Szóval a tónik hibátlanul dolgoztak, sokat nevetgéltek, dacára annak, hogy a nap nagy részét a szalag mellett töltötték. A jóindulattal csak közepesnek titulálható gyári menzán mindig jóízűen fogyasztották el az ebédjüket – jelen esetben főtt krumplit, rántott húst, és vegyes vágottat. Dolgoztak tovább fáradhatatlanul, egészen a műszak végéig. A munka végeztével pedig a legnagyobb elégedettséggel szemlélték a futó-szalag végében felhalmozódott dobozhegyeket – munkájuk eredményét. A munkavezető sokat figyelte őket, de soha nem látta őket szomorúnak, vagy elégedetlennek, dacára az alacsony fizetésnek, és monoton munkának. Attila éppen befejezte a melót, amikor a munkavezető hirtelen odalépett hozzá:

– Ügyes voltál Atikám!

– Köszönöm! – válaszolta amaz nevetgélve, szemüvege mögül pislogva.

– Mond csak, boldog vagy? – kissé sutának érezte a kérdést a munkavezető, annyira, hogy bele is pirult.

– Heeee?  – felelte Attila, és összehúzott szemöldökkel, gondolkodva nézett rá, majd elmosolyodott.

– Na, semmi. Viszlát holnap! – sütötte le szemét a munkavezető, és visszaballagott az irodájába. Attila pedig hazaindult a kis házba, öreganyjához, hogy kora este még játsszon egy keveset a Rézi kutyával.

Erzsi és Magdika

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Erzsi és Magdika a Duna Korzón ültek egy cukrászdában. Szép, tiszta tavaszi idő volt, május 1, szombat. Turisták és budapestiek sétáltak a nyugodalmas délelőttön, láthatóan mindenki örült a ragyogó időnek. A két elegáns, idős hölgy is elégedetten sütkérezett a langyos, kellemes napsütésben. Erzsi Rákóczi túróst, Magdika pedig francia krémes evett, a sütemények mellett két cappuccino várt elfogyasztásra.

– Jó régen nem találkoztunk már Magdikám! – szólalt meg sóhajtva Erzsi, akinek a tavaszi, bézs színű kabátkáján egy remekül megmunkált, apró kövecskékből kirakott macska díszelgett.

– Igen, nagyon-nagyon rég…  – bólogatott Magdika, akinek blézerén egy ezüst kígyócska volt kitűzve. – Finom a krémes Erzsi – folytatta, majd elmélázva nézte először a Budai várat, majd a Gellért-hegyet.

Erzsi is a hegyet nézte, amely nagyszerűen festett a napsütéses időben, tetején a Szabadság-szoborral. Kissé lemondóan csóválta a fejét, majd felsóhajtott:

– Magdikám emlékszel, 200 éve, amikor itt is tarthattunk gyűlést, hjajj… azok az éjszakák…!

– Hát igen, egyre nehezebb jó helyet találni… főleg, ha eszünk is… bólogatott Erzsi. Van áldozat? – kérdezte mosolyogva.

– Persze, 14 éves… szép lányka – válaszolta vidáman Magdika.

A két idős hölgy szépen megitta a cappuccinóját, majd intettek a pincérnek. Fizetettek, felálltak, megölelték egymást. Elmenő félben, még utoljára odafordultak egymáshoz.

– Tar-kő, éjfél… puszi – intett Magdika.

– Pá, jó repülést… – nevetett a távolodó Erzsi.

Positano

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom9 hozzászólás

Az idősödő férfi, D. egyetlen, és igen komoly hobbija a festegetés volt. “Festegetés” – ezt a szót a felesége használta, kissé lesajnálva ezt a tevékenységet, mivel pénzt nemigen hozott a házhoz. A férfi ugyanis nagyon ragaszkodott minden művéhez, és csak nagyon ritkán vált meg pénzért valamelyiktől. Unalmas, papírtologató munkája után valóságos felüdülést jelentett számára a pompás színekben, és hangulatokban elmerülni, amelyek keze nyomán a vásznakon kavarogtak. Két felnőtt gyermeke sem különösebben tartotta nagyra e hobbit. Persze illendőségből megdicsérték apjuk tájképeit, amiből persze saját házaik falait is díszítette jó pár darab. Egészében véve viszont a tágabb család is amolyan hóbortnak tartotta a férfi festői ambícióit. Ő persze ezt nagyon jól tudta, és nem esett túl jól neki a dolog, de az évek előrehaladtával már nem törődött vele, és csak azért is festett tovább. Egyedül legjobb barátja értékelte a festményeket, akivel sokat beszélgettek a művészetről, alkotásról, életről. Barátja egyébként egy apró, óvárosi könyvesbolt tulajdonosa volt, ahol nagylelkűen több kiállítást is rendezett D.-nek. A férfi legkedvesebb témája Olaszország volt, ahol sok boldog hetet töltöttek feleségével és gyerekeikkel az évek során. D. nagyon szeretett volna Itáliában élni, de az asszonyt sehogy sem sikerült rávennie a költözésre. Ennek ellenére gyakran hangoztatta, hogy: “Márpedig Itáliában kéne élni, mondjuk Positanoban! Minden más, a színek, a fény, a levegő!” Aztán persze mindenki csak legyintett erre, egyedül barátja bólogatott mindig egyetértően. De csak nem történt semmi, ahogy nagyon sok dologgal az életben – vágyak maradnak csupán, amelyek az emberrel együtt megöregednek. D. is csak öregedett, önarcképén megjelentek a ráncok, haján a dér. Majd egy napon megtudta, hogy rákja van. A hosszas és gondos gyógykezelés ellenére D.-nek csupán hónapjai maradtak hátra. Ekkor is festett, ráadásul legkedvesebb olasz városáról Positanoról készített látképet. A színpompás, ezernyi kis részletből, és árnyalatból összeálló festményen ott tündökölt ez a remek város – az egész hegyet beborító színes házakkal, a fenséges Santa Maria Assunta templommal, a kikötővel, a hajókkal, a türkiz tengerrel, a városban sétáló emberekkel, az egész város hátterében pedig a felhők felé nyúló hegyekkel. D. gyakori rosszullétei ellenére, erejét megfeszítve dolgozott, és minden apró részletet nagy műgonddal festett meg. Miután kész lett, barátja lelkére kötötte, hogy a festmény legyen az övé, és tegye ki a boltjában, és minden nap nézze meg alaposan. D. végül elhunyt, a festmény pedig akaratának megfelelően a könyvesbolt falára került. Barátja minden nap megnézte a képet, de nem értette, vajon barátja miért kérte erre. Aztán egy nap furcsa érzése támadt, de eleinte nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is. Egyre figyelmesebben kezdte nézni a festményt, és egy nagyon különös dologra lett figyelmes. A képen látható apró emberek – nem voltak nagyobbak egy borsószemnél – között volt egy, amelyik minden nap a festmény különböző pontján tűnt fel. Hol a tengerparton állt, hol egy ház ablakában könyökölt, hol egy étterem vagy kávézó teraszán üldögélt, hol a tengerben úszott, vagy éppen kikötőben horgonyzó jacht fedélzetén bámészkodott. A könyvesboltos először nem akart hinni a szemének, de egészen biztos volt benne, hogy a távoli alak maga D. Felfedezéséről senkinek sem szólt, de minden nap boldogan, mosolyogva nézegette a festményt, amelynek ez volt a címe: “La dolce vita, Positano.“

Mindenki kutyája

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom3 hozzászólás

A foxi kimerülve feküdt gazdája mellett, egy hatalmas, színes napernyő alatt. Miután alaposan megfuttatták a tengerhez közeli dombokon, nem volt máshoz kezdve, mint a henyéléshez. Gazdái valamilyen érthetetlen okból elhurcolták erre az idegen vidékre, ahol iszonyatos hőség fogadta. A majd egy napos út is megviselte, kosarában kellett kushadnia, és csak néhány percre engedték ki az autóból. Most meg itt van, ki tudja meddig? Hol vannak a megszokott fák, sarkok, barátok, az öregember akit minden reggel megugat? Szomorúan bámult maga elé. Mit is tehetnék? – gondolta, azt csinálom, amit a gazdi szeretne. Ha már itt vagyok, körülnézek! – lassan felkelt, tétován felnézett gazdájára, majd amikor az engedélyt adott – Menjél csak Tóni! – nekiiramodott a partnak, ahol sziklák, és homokos öblök váltakoztak. Tóni izgatottan szaladgált, mivel ezernyi új szagot és illatot érzett – a sós tengerét, halakét, a parton szétszórt csigákét, kagylókét, és egyéb tengeri herkentyűkét. Aztán ott voltak a sirályok, amelyek vijjogva szálldostak el az ugató foxi elől, aki megrészegülve szaladgált keresztül-kasul a parton a napozók és fürdőzők legnagyobb derültségére. Aztán Tóni megint elfáradt, visszament gazdájához, leült, és kíváncsian nézte a partot, meg szimatolta a tenger felől érkező szelet. Amint így szemlélődött egyszer csak a part távoli pontján feltűnt egy középtermetű, barna kutya. Fajtájára nézve semmi biztosat nem lehetett állítani, így Tóni a “korcsok”, nem túl dicső kategóriájába helyezte. Az eb vidáman szedte lábait, és mindenkihez odasompolygott. A legtöbben csak mosolyogtak rajta, sokan megsimogatták, egyesek pedig enni is adtak neki, és persze olyanok is voltak, akik mérgesen elzavarták. Mindenesetre a jövevény nem zavartatta magát rátelepedett a napozóágyakra, aki pedig barátságos volt vele, arra még fel is ugrott. Tóni csodálkozva, hátracsapott füllel nézte a különös kutyát, aki úgy járkált a parton, mintha az egész az övé lenne, a nyaralókat is beleértve. A barna kutya aztán odaért hozzájuk is. Tóni és a különös eb udvariasan megszaglászta egymást, ahogy illik, majd amikor megbizonyosodtak róla, hogy a jó szándékkal vannak egymás iránt, váltottak néhány szót:

– Micsoda kutya meleg van itt! Hogy lehet ezt kibírni? Ide valósi vagy? – kérdezte Tóni.

– Megszoktam már ezt a hőséget, van egy jó kis étterem a közelben, ott megengedik, hogy hűsöljek. Itt élek már születésem óta! Hát Te honnan való vagy?

– Északra, ott kellemesebb az időjárás, nincs ekkora meleg. – válaszolta Tóni. Hol van a gazdád?

A barna kutya csodálkozva nézett, majd nevetve ezt mondta:

– Én mindenki kutyája vagyok! 

Ezzel már ott sem volt, és ugatva odaszaladt egy közelben napozó családhoz. Tóni még sokáig nézett utána.

Rutin

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott reggeli, kávé. Autóút a munkába, halovány hajnali fények, álmos emberek a volánok mögött. Ügyintézés egész nap, nevetgélés a kollégákkal, veszekedés a kollégákkal, cigizés, és sztorizás a dohányzóban, ebéd a kantinban, aztán kávé, délutáni hajtás, fáradság. Aztán hazafelé megint a kocsiban, át A Nap arany fényein, a sztrádán, otthon vacsora, előtte kutyasétáltatás, vagy mozi, talán találkozás egy baráttal, késő este tévénézés, alvás. Ezután újra – korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott, reggeli, kávé… D. a hétvégéken, ünnepekkor és utazásai alkalmával esett ki ebből a ritmusból. Ezek a szünetek jól estek neki, de nem volt kifogása ellene, hogy visszarázódjon e napi rutinba.

Éppen a dohányzóban álldogált egyedül, amikor ezen gondolkodott. Ez a rutin dolgot meglehetősen degradálónak találta. A maga részéről ebben a látszólagos ismétlődésben és annak millió apró részletében is meglátta a költészetet, úgy, mint: a furcsán kavargó cigifüstben, az autó előtt felrebbenő madarakban, egy-egy mesterien elkészített ebédben, vagy vacsorában, egy popdalban, az irodaépületek felett néha valószínűtlenül színesre festett felhőkben, valamelyik kollégája szemében, ahol egy pillanatra fellobbant lelkének valódi fénye, és még sok másban. A nehézségek ellenére amit a élet/sors/Isten támasztott vele szemben, illetve átlagos életvitele ellenére D. boldognak érezte magát. Kifújta a füstöt, elnyomta a cigit, és visszament dolgozni.

A dolgok állása

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom4 hozzászólás

A Halál hagyományos viseletében, fekete darócruhában, csuklyáját hátrahajtva üldögélt egy magas, emeletes épület tetején, vékony ujjaival a térdén dobolt. A Háború mellette lógatta a lábát, ütött-kopott vasvértet viselt, tarajos sisakját letette maga mellé. Éjsötét haját összeborzolta a szél, fejét kissé félrebillentve, figyelmesen hallgatta beszélgetőtársát.

– “Soha ennyi dolgom nem volt. Hihetetlen mit tettél velük” – szólt a Halál, miközben kopasz fejét csóválta. A Háború hideg, zöld szemei vidáman csillogtak.

– “Nem csak az én érdemem. Maguktól is ölik egymást – szerelem, pénz, önzés, eszmék, hit – szinte mindenért egymásnak mennek. Nincs nyugtuk, háborúznak nap, mint nap – házasságban, munkahelyen, autóban ülve a dugóban, a bevásárlóközpontokban, még magukkal is, szakadatlan. Mindenhol ott vagyok. Jól mondják – az ember embernek farkasa” – válaszolt  mosolyogva a Háború.

– “Hát kevesen mennek el békével… én már csak tudom. Szerencse, hogy vannak még jók, vagy nem lenne ellensúly, és lehúzhatnánk a rolót. El tudnád képzelni, hogy vége legyen?” – húzta fel vékony szemöldökét a Halál.

– Örökké így lesz, ahogy elrendeltetett, ahogyan mindig is volt. Élnek, boldogok, élnek és ölik egymást, élnek, aztán meghalnak, és jönnek az újak, mindig jönnek. Mi pedig aratunk. – mondta a Háború.

Egy ideig nézték a várost, ahol a millió ember nyüzsgött, valakit éppen kiraboltak és megöltek, valakik éppen veszekedtek, valaki túllőtte magát, valaki részegen sírt. De volt más is – két barát örült egymásnak amikor véletlenül összetalálkozott, egy kisfiú boldogan sétáltatta a kutyáját, egy fiú örömmel vitt virágot a szerelmének, egy utcazenész jókedvűen énekelt és gitározott közönségének. Az egyik téren egy különös, színes ruhás alak kószált az emberek között, akik észre sem vették őt. A kócos, langaléta  Szeretet kutatva nézett fel az épület tetejére, és kajánul intett a fent ülő két alaknak. Azok visszaintettek neki.

Hawaii

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A fiú elmélyülten játszott a C-64-es számítógéppel, ami a tévére volt kötve. Az Operation Wolf utolsó pályáján járt, vadul rángatta a joystickot, a képernyőn ennek megfelelően egy célkereszt ugrált és vadul kaszálta le az elé került ellenséges kommandósokat. Neki háttal a felnőttek – anya, apa, a fiú húga illetve az apa nővére és annak férje – a nappali közepén elhelyezett asztal körül ültek. Az asztalon Kőbányai sör, Napóleon konyak, a gyerekeknek pedig málnaszörp volt, ropogtatni pedig sajtos tallér, illetve kakaós nápolyi. A hangulat már emelkedett volt, a beszélgetők kipirulva, nevetgélve magyaráztak. A fiú csak fél füllel kapott el egy-egy foszlányt a beszélgetésekből.

– Mindjárt 89′. Lássátok meg, hogy sok minden meg fog változni – mondta a fiú nagynénje.

– Hagyjuk már a politikát! – modult fel a nagynéni férje.

– Áh, olyan jó volt a Balatonon, 2 hétig voltunk a FIMÜV üdülőben, nagyon szép időnk volt… – ezt az anya mondta.

– Jól van nagyapa, persze, csak furcsa neki a nyugdíjas-lét, egyfolytában a telken dolgozik. Jobb, mintha otthon ülne. – nevetett az apa.

– Szeretem azt a telket, jó kiszabadulni a panelből. – sóhajtott az anya.

Game Over. A fiút lelőtték, elfogyott az összes élete. Kissé csalódottan fújt egyet, és nagyot húzott a számítógép mellé készített málnaszörpből. Furcsa mód egy perce a felnőttek feltűnően csendben voltak. A fiú hátrafordult és érdeklődve leste, hogy mi lehet ennek az oka. Az asztal körül üllők kissé álmodozva, a nappali egyik falát szinte teljesen elfoglaló óriás fali posztert nézték. A poszteren egy homokos tengerpartrészlet volt látható, magas, zöld pálmafákkal, és valószínűtlenül kék vízzel. Emberek nem voltak a képen csak egy kis pálmakunyhó, meg egy, a partra kihúzott fehér csónak.

– Hol lehet ez a tengerpart? – kérdezte a nagynéni.

– Szerintem ez Hawaii. – válaszolta az apa.

A fiú úgy látta, mintha mindnyájuk arcán valamiféle szomorúság suhant volna át, majd kissé zavartan, megilletődötten pislogtak a gyönyörű tengerpartra. Ekkor az apa felpattant, és erőltetett jókedvvel kérdezte:

– Hozhatok még valamit? Van krémesünk is! Vagy szendvicset ennétek?

A fiú nemet intett a fejével, és visszafordult a képernyő felé, újraindította a játékot, és dühösen lőni kezdte az ellenséget.

Delfinek

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom2 hozzászólás

A turistákat szállító hajó Kefalónia szigetének partjai mellett siklott a tengeren. A nap szikrákat vetett a hullámokon, a víz türkizkéken csillogott, az égen fodros felhők úsztak. A hajó utasai elégedetten nézelődtek, kivéve egy idős hölgyet, aki hunyorogva, aggodalmasan leste a tengert. Az idegenvezető észrevette a hölgy furcsa viselkedését.

– Mi a baj kedves? – kérdezte.

– Tudja aranyom már hetedszer járok Görögországban, de soha nem láttam delfineket. Most is ígérték, hogy felbukkannak. Őket lesem ennyire! Szeretném végre látni, ahogy a hajó mellett úsznak, felugranak és nevetnek rám.

Az idegenvezető megértően mosolygott, majd odament a hajót kormányzó kapitányhoz, Dimitroszhoz és váltott vele pár szót. A kapitány odapillantott az öreg hölgyre, majd bólogatott, odament a hangszórókhoz kötött hifi toronyhoz. Kikapcsolta a hagyományos görög zenét, és behelyezett egy másik CD-t, és a hangerőt a maximumra tekerte. Egy Scooter dal kezdett el bömbölni, az Endless Summer. Az utasok többségét nem nagyon érdekelte a változás, de az idős hölgy megrökönyödve hallgatta a rave számot. Az idegenvezető egy pillanatra bekapcsolta a mikrofonját, és így kommentálta a változást:

– Többen is hiányolták a delfineket. Dimitrisz kapitánynak azonban van egy biztos receptje arra, hogyan csalogassa őket a hajóhoz. A delfinek nagyon szeretik Scootert, és a víz rendkívül jó hangterjesztő tulajdonságának köszönhetően kilométerekről meghallják a zenét. 

A hajó utasai – köztük az idős hölgy is – kíváncsian fürkészni kezdték a vizet, és egy negyed óra elteltével valaki hangosan felkiáltott:

– Delfinek! Rengeteg delfin!!!

Egy nagy, több mint húsz egyedből álló csapat közeledett a ringatózó hajó felé, hihetetlen gyorsasággal úsztak, áramvonalas, vízből ütemesen kicsapódó testük csillogó vízpermetet szórt szerte szét. Dimitrisz kapitány beindította a hajó motorjait, így a delfincsapat felvéve a tempót a hajótest mellett szelte a habokat. A turisták nevetve nézték, fényképezték, és videózták őket. Az idős hölgy meghatódva bámulta őket, szemeibe könny szökött. Jó húsz perc elteltével a delfinek lassan lemaradoztak, irányt váltottak, majd eltűntek nyugat felé.

Az idős hölgy nagyon örült, megköszönte az idegenvezetőnek az élményt, miközben még mindig a látóhatárt fürkészte. Aztán elgondolkodva még ez kérdezte:

– Egyszerűen nem értem, hogy az ilyen csodás, fantasztikus teremtmények hogyan szerethetik ezt a Scootert?

Az idegenvezető csak mosolygott, és így válaszolt:

– Tudja kedvesem, a delfinek sem lehetnek tökéletesek…

A kő

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A férfi a tenger felszínén lebegett, alatta a mélysötét víz kavargott, felette a vakítóan kék ég feszült. Legszívesebben alámerült volna az alatta terpeszkedő sötétbe a sok rejtélyes tengeri élőlény közé. Egy lett volna közülük, némán, lomhán úszkált volna a sós vizekben, távol az emberektől, távol mindentől, ami meghatározta létezését. Aztán nem gondolkodott, csak lebegett tovább, lassan mozgatva kezeit és lábait. Úgy érezte, mintha évek óta ringna a vízen. A problémáit, gondjait lemosta róla a tenger. A céges, munkahelyi hülyeségek, tartozások, és az apró-cseprő gondok mind lehámlottak elméjéről, beleáztak a vízbe, majd alámerültek és lassan elenyésztek a sötét mélységekben. Egy idő múlva fújt egyet, és nyugodtan tempózva kiúszott a partra, és leült az egyik vízbe nyúló sziklára. Csurom víz volt, bőrére só tapadt, de a hajnali nap már meleg volt, és lassan száradni kezdett. Senki sem volt rajta kívül a parton. Miután megszáradt, sétálgatott a parton, menet közben lábával a homokot túrta, és nézte a tengert. Belegázolt a sekély vízbe és színes köveket, kagylókat, és csigákat keresgélt. Ez volt az új feladat, az új probléma – ezen mosolygott magában. Nem volt könnyű megtalálni a megfelelő köveket, hiszen több száz között akadt egy-kettő, amely megfelelt a követelményeknek – vagy nagyon érdekes volt az alakja, vagy pedig különleges színekben játszott. “Az emberek is olyanok, mint a kövek, millió félék” – morfondírozott, miközben le-lehajolt egy-egy érdekesebb darabért. Majdnem egy órát keresgélt, mire talált egy fekete és égszínkék színű ovális követ. Elégedetten forgatta, és zsebre rakta.”Legalább olyan nehéz volt megtalálni, mint a feleségem… pont az ilyen köveket szereti” – gondolta, majd visszasétált a hotelhez, ahol az emberek még csak most kezdtek ébredezni.

Profilok

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom3 hozzászólás

Az osztályvezető érdeklődve olvasta a beosztottakról szóló, rövid, lényegre törő pszichológiai profilokat, amelyet a team leader írt meg a csoportot két hétig figyelő hr specialistával karöltve. A tizenkettő jellemzés közül kettő igencsak felkeltette az érdeklődését. Az egyik Halász Nikolett profilja volt:

“Halász Nikolett, 31 éves, nagyszerű munkaerő, aki maximálisan precíz, lelkiismeretes, szabálykövető, munkáját 100%-os hatékonysággal végzi, rengeteget túlórázik. Tiszteli és követi a team leader minden utasítását, amennyiben mulaszt – lelkiismertfurdalása támad, és szorongásos tüneteket produkál. A team leader sikeresen alakította ki Nikolettben a lelki függőséget a feljebbvalóitól, és a cégtől. E lelki függés, és az ebből adódó szorongás azonban sajnálatos módon pszichoszomatikus betegségeket eredményez Nikolettnél. Például refluxot, illetve kórós álmatlanságot. Nikolettnek magánélete szinte nincs, csupán futó kapcsolatai, a cég problémáit annál inkább a magáénak érzi. Összegezve: lojális, megbízható, bármire rávehető egyén. Jobbat kívánni sem lehet.”

A másik profil olvasása közben rosszallóan összehúzta szemöldökét:

“Nagy Magdolna, 35 éves szintén jól teljesít, munkáját elvégzi, ugyanakkor munkastílusa hagy kívánnivalót maga után. A team leader személyét nem tiszteli, az értelmetlennek látszó utasítások ellen nyilvánosan lázadozik, megjegyzéseket tesz, csak sokadszori kérésre követi őket. Munkája minden területén a lazán kezeli a szabályokat, a maga szája íze szerint értelmezi őket. Túlórázni csak nagy ritkán hajlandó, inkább siet haza a családjához. Mindazonáltal személyisége az ügyfelek és munkatársai körében is népszerű – lazasága, kreativitása sokat lendít a csoport morálján, a problémákat pedig stresszelés nélkül képes kezelni. Összegezve: nonkonformista, lázadó, de nagy tűzzel dolgozó egyén, aki fütyül a cégre.”

Az osztályvezető elgondolkodva maga elé meredt, és azokra az időkre gondolt, amikor még visszaszólt a főnökének, vagy otthagyta a céges bulit, mert nem tetszett neki, meg arra, hogy kiugrik a multiközegből. Oldalra nézett az irodája falán lévő tükörbe, és nagyon nem tetszett neki, amit látott. Egy élére vasalt férfi ült ott, testileg és lelkileg is. Hirtelen ketrecnek érezte az irodáját, magát meg egy fogatlan oroszlánnak, aki csak a cég szabályainak él, és betartatja azokat, a birka beosztottak pedig rettegnek tőle. “Hitelmentes ház, verda, család, presztízs – ismételgette – ez is valami, na csak megéri.”   Kissé megnyugodott, és visszatért a profilokhoz. “Na ezt a Magdolnát betöretem a csoportvezetővel! ” – gondolta szórakozottan. Megint a tükör felé nézett, amelyből legnagyobb meglepetésére 20 éves önmaga tekintett rá, kócos fejjel, rosszalló tekintettel, felmutatott középső ujjal.