“You could be my luck
Even if we’re six feet underground
I know that we’ll be safe and sound
We’re safe and sound“*

A férfi hangosan hallgatta a zenét a kocsiban, jó tempóban haladt, a gyorsforgalmi úton nem sokan voltak rajta kívül. Este volt már, éppen munkából tartott hazafelé. Nosztalgikus hangulatba került a zenétől, dacára annak, hogy nem szerette igazán az ilyen muzsikát, de valahogy a Safe and Sound érdeke érzéseket ébresztett fel benne. Ha meghallotta, mindig eszébe jutottak a régi idők, főleg a munkával kapcsolatban, mivel ott hallotta mindig ezt a dalt. Felkavarodott a múlt, ellepte a fejét, mindenfele kósza, jó emlék száguldozott benne össze-vissza, amelyek az idő szitáján akadtak fenn. A negatív dolgok eltűntek valahol, kihullottak valahogy ezen a szitán, így tulajdonképpen még a munkája is megszépült. Szóval a délutánokra gondolt, amikor hatalmas erőbedobással, de jókedvűen dolgozott, meg a hatalmas raktárra, ahol több ezer doboz, láda, paletta mozgott nap, mint nap. “Jön az áru, megy az áru, pörög az áru” – ahogy fogalmazott az egyik raktáros. Eszébe jutott egy csomó apró részlet, amit szeretett: az irodát narancsra festő naplemente, a raktár sajátos, fémes szaga, az ott dolgozók nyers, őszinte stílusa, a hatalmas morgó kamionok, bennük izzadt, nevető sofőrökkel, a sok viccelődés, ugratás. Mindez végül is most is megvan, de valahogy fakóbb színben tűnt fel minden. “Öregedek biztos, vagy kiégtem? Vagy 2 év múlva már ez a most is régi szép idő lesz?” Aztán dalnak vége lett, a gondolatok pedig valahol kirepültek a leeresztett ablakokon, a férfi tovább vezetett hazafelé, a felesége felé, a vacsora felé, egy jó sör felé.

*Capital Cities – Safe and Sound

Elég pocsék egy nap volt, nagy nyomással, extra nagy stresszel, ordító vezetőséggel, ideges kollégákkal, nyári hőséggel. David felkapta az aktatáskáját, zakóját, és átizzadt ingben rohant a kocsijához. Beült, bekapcsolta a klímát – “elég volt ebből a kurva cégből!” Kihajtott a mélygarázsból, és egy hirtelen gondolattól vezérelve nem hazafelé vette útját, hanem csak úgy, felhajtott az autópályára. Barátnője vezetőknek való csapatépítőre ment, így nem is várta otthon. “Alig látom mostanában” – gondolta, és rálépett a gázra. A fekete Audi meglódult, a motor halkan duruzsolt, a Nap lemenőben mindent aranyfénnyel vont be. David nagyon elégedett volt magával, a mai küzdelmes nappal, hiszen minden szarságot legyőzött. Jó kis üzletkötői munkája volt, és a “mindent leszarok” mentalitásával sikerült görcsök nélkül, gátlástalan közönnyel végeznie a munkáját. Miközben erre gondolt, elhagyta a várost – csupa acél ipari parkok, majd frissen zöldellő szántóföldek suhantak mellette. Mostanában nosztalgikus hangulatban volt, így a 80′-as, 90′-es évek zenéi szóltak a kocsiban – Simple Minds, Tears for Fears, Talk Talk, OMD, Depeche Mode, Crowded House, meg ilyesmik. Keze a kormányon dobolt, néha bólogatott, vagy megpróbált énekelni. Gyerekkorában mindig ezeket a bandákat nézte a tévében, a videoklipes műsorban, aztán meg nagy nehezen megszerezte őket kazettán. Aztán teljesen más lett az ízlése, de mindig jól esett visszatérni ehhez a korszakhoz. Eszébe jutottak a régi nyaralások, amikor lementek a nagy tóhoz nyaralni, vagy a tengerhez, egész nap csak fürödtek, játszottak, pihentek, az apja folyton az anyját ugratta, amin ő meg a húga csak nevettek. Hiányzott neki ez a gondtalan lézengés, viccelődés, könnyedség, már halott szülei, és húga, aki nagyon távol élt. “Végül is csak 60 mérföld ide a tenger…” A kocsi tovább száguldott, az autópályát szegélyező lámpák hosszú fénycsíkokká váltak, az ég, és a csillagok furcsán elmosódtak, különös villódzó, színes fények sisteregtek az ablak körül. “Pedig nem is ittam vagy szívtam semmit…” David furcsán kezdte érezni magát, szorító, tompa fájdalom járta át tagjait, enyhén szédelgett, de tartotta az irányt. Egy röpke pillanatra behunyta a szemét, majd amikor kinyitotta, és belenézett a tükörbe, és hangosan ordított. Gyerekkori önmaga nézett vissza rá a visszapillantótükörből. Gyorsan megnézte a kezét, és a lábait, amelyek kicsik lettek, pont akkorák, mint amikor tíz éves volt. Furcsa módon mégis leért a lába a pedálokhoz, keze pedig felért a kormányhoz, vezetett tovább és elkezdett kacagni. Fél óra vezetés után elért a nyaralóvároshoz, ahol mindig megszálltak, majd a világoskékre festett tengerparti házhoz hajtott, ahol mindig megszálltak. Óvatosan megállt, lekapcsolta a motort, majd kimászott a kocsiból. Nem érezte magát furcsán, hiába volt megint gyerek méretű. Lehajította magáról a komikusan túlméretezetté vált nadrágját, ingét, cipőjét, csak az alsónadrágja maradt rajta, ebben futott a tenger felé. Leült a parton, és sokáig nézte a morajló tengert, a csillagokat, a sötét hullámokat. Egyszer csak hangokat hallott, a házból jöttek, és furcsa, de ismerősek voltak. “Kisfiam! Gyere be, nagyon késő van már! Túl sokat bámulod a tengert!” David elkerekedett szemmel nézte szüleit, és húgát, ahogy kilépnek a házból, gyorsan felpattant, és odaszaladt hozzájuk, apja nyakába ugrott, majd sírni kezdett. Sokáig folyt a könnye, aztán szép lassan megnyugodott, apja bevitte a házba, befektette az ágyba, és mély, megnyugtató hangján mesélt neki. David nem akarta, de végül csak elnyomta az álom… Másnap a tengerparton ébredt, “felnőtten”, egy szál alsónadrágban, kócosan. Rettenetesen fájt a feje, szemei égtek, az ég furcsa színekben játszott a felkelő Nap fényében. Kétségbeesetten nézett körül. Kocsija sértetlenül állt a part melletti parkolóban, ruháival együtt, a tengerparti ház azonban teljesen üres volt.

“Hey now, hey now Don’t dream it’s over” (idézet a Crowded house – Don’t dream it’s over című dalából)

A város egyik legszebb nevezetessége a 120 éves híd volt, amely méltóságteljesen nyújtózott el az alatta hömpölygő sötét folyó felett. Turisták százai látogatták meg minden nap, és sétáltak át rajta a városi panorámát bámulva. Míves vaskorlátaira nagyjából negyed százada a szerelmesek lakatokat aggattak, hogy biztosítsák egymást szerelmükről, hűségükről, illetve annak örök voltáról. Több ezer, különböző színű, és méretű lakat díszelgett a  korlátokon, és nap, mint nap gyarapodott a számuk. Különösen igaz volt ez az elmúlt öt évre, amikor is a turizmus rendkívüli mértékben fellendült a városban.

A Városvezetési Tanács Területkezelési Osztályának igazgatója behívatta a egy téli napon K.-t, akit kissé meglepett a megkeresés, és kíváncsian nyitott be felettese irodájába. Az igazgató előadta kérését:

Nem sokat kertelek K.! Nehéz lesz a munka. A feladat a következő: előirányzottan 5000 lakatot kell leszednie a régi hídról, mivel túl sok a lakat a hídon, eljött a ritkítás ideje. A munkát januárban kell végeznie, minden éjszaka este 11-től, hajnal 3 óráig. Természetesen éjszakai pótlékot kap, és további premizálást, hiszen különleges a feladat, és nehezek a körülmények. Az időpont sem véletlen, mivel a legnagyobb hidegben, éjszaka egyetlen turistának sem jut eszébe a hídon korzózni. Nos, elfogadja a munkát?

K. természetesen elfogadta a feladatot, hiszen nagyon jó volt a pénz, amelyből gondolatban már egy nyaralást tervezett feleségével és két fiúkkal. Hideg, és éjszakázás, ezért megéri végigcsinálni. 250 lakat egy nap, optimális esetben simán teljesíti a melót.

Eljött a január, az első nap. Hideg volt és sötét, egy árva lelket sem látott a híd környékén. Megállt a híd egyik szélén kocsijával, majd nagyot sóhajtott és kiszállt. Vastag anorákban, usankában, orra, és szája elé tekert sállal szállt ki a kocsiból, amelyben termoszban forró teát hagyott. Kinyitotta a csomagtartót és hatalmas erővágót emelt ki belőle, majd egy erős posztózsákot, amelybe majd a levágott lakatokat fogja gyűjteni. Elindult, és elkezdte levágni a lakatokat szépen sorban, találomra. Rettenetes hideg volt, de K. eltökélten végezte munkáját, majd mire végzett karja sajgott, szemét csípte a fagy, tüdejét marta a hideg levegő. Így mentek e januári napok, a lakatok pedig egyre fogyatkoztak. Az igazgató egy alkalommal megtekintette a munka eredményét, és elégedettségét tolmácsolta K. felé. K. pedig csak vágta és vágta a lakatokat, néha meg-megállt, ilyenkor nézte az alvó várost, a halvány éjszakai fényeket és gondolkodott.  Kiváló volt az erővágó, amelynek nem sok lakat állt ellen, mégis, egynémelyeket lehetetlen volt elvágni. K. ezeket meghagyta, és úgy gondolta, hogy akik felrakták ezeket, egészen biztos boldogok maradnak. És a többi? Hát hulljon a férgese, a statisztikák is alátámasztják, hogy lakat ide vagy oda, a házasságok jó része zátonyra fut. Aztán eljött a január vége, és K. szépen teljesítette az előirányzott 5000 darabos számot, sőt túlteljesítette 120 darabbal.

Otthon nagy volt az öröm, hiszen a plusz pénznek ezer helye volt (a nyaralást is beleértve). K. felesége nagyon büszke volt férjére, akinek ínyenc, fenséges vacsorát készített egyik este, hogy megünnepeljék, a különleges munka végét. Remekül sikerült az esete, a gyerekek a nagyszülőknél voltak, így a gyertyafényes vacsora igazán meghitt lehetett. Sokat beszélgettek, nevettek, amikor is a nő, hirtelen kacagva, vicceskedve azt kérdezte K.-tól:

Emlékszel, amikor mi is lakatot tettünk a hídra? Teljesen kiment a fejemből! 20 éve már, szinte gyerekek voltunk! Vajon ott van még? Remélem nem vágtad le!?

K. hirtelen elfehéredett, de erőt vett magán, majd viccelődve elütötte a kérdést. Lefekvés után sokáig nem tudott elaludni, mert baljós sejtelmek, rossz érzések kavarodtak fel szívében…