“…szerezz egy nagy írógépet
és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak
kalimpálj erősen
verd, had keményedjen

legyen nehézsúlyú küzdelem.

támadj, mint bika a viadalon

emlékezz a jó öreg szívós ebekre
akik olyan jó állták a sarat
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly
határán kicsiny kis celláikban
mint ahogy te mostan

nők nélkül
élelem nélkül
remény nélkül

akkor még nem vagy kész…”

(Hogyan válhatsz nagy íróvá)

Bukowski tényleg nem adta fel. A legtöbb ember egyszerűen felőrlődik, útközben elszórják az álmaikat, és néha bűntudattal gondolnak vissza arra a valakire, akik igazán szeretettek volna lenni. Megadják magukat, egy kis komfortért, jó melóért, és már végük is van. Nem lesznek focisták, felfedezők, tűzoltók, vagy éppen írók. Ha sikerül a dolog, akkor sincs vége a megpróbáltatásoknak. Van aki olyan íróvá lesz, aki egy kis sikerért simán odadobja a lelkét, a közönségnek adja a tökeit, azok pedig soha el nem fogják ereszteni, ír nekik, mert különben csalódnak benne.  Így aztán a kényelmes “íróság” melegében üldögélhet, szorgalmasan, de erőtlenül írogathat, jobb-rosszabb lapokban publikálhat, decens ingben, zakóban nyilatkozhat, keresztbe tett lábakkal, rosszabb esetben még a hol ilyen, hol olyan hatalomnak is hajlonghat. Ilyenkor eszembe jut, hogy a nagyok soha nem panaszkodtak, írtak akkor is, amikor csak a fióknak, vagy senkinek sem írhattak.

Bukowski végül is idős fejjel lett csak jól menő író, addig viszont szegénységben élt, mindenféle kuli munkát elvállalt és sodródott ide-oda az életben. Nem törtetett, nem csatlakozott írói közösségekhez, nem dörgölőzött senkihez, nem állt semmilyen ügy mellé – csak a szenvedélyével, az írással (meg a nőkkel és piával) törődött. Írt, írt, írt mocsokról, szenvedésről, loviról, az ivásról, nőkről, a mindennapokról… írt, keményen, trágáran, karcosan, kompromisszumok nélkül. Igaza van, amikor azt írja, hogy az írás “nehézsúlyú küzdelem”, iszonyatosan megszenvedett érte, hogy írjon, és író maradjon. Végül ha nem ír az ember, akkor legalább így éljen, állja az ütéseket, mindig keljen fel, ha leütik, maradjon meg a gerince, mindig sétáljon egyenes háttal. A kóklereket kiütik, rájuk nem fog emlékezni senki, csak a bajnokokra. Hát ezt tanította nekem egy piás, őrült író.