Azt hiszem a költészet is egyfajta adminisztráció.
A gondolatokat és érzelmeket elő kell bányászni
a tudat furcsa káoszából, ahol nagy a rendetlenség
majd akkurátusan rendszerezni kell őket,
szépen aprólékosan szavakba önteni,
aztán figyelmesen mondatokba fűzni,
a mondatokat katonás sorokba rendezni,
majd végül az egészet iktatni kell:
papírra vetni vagy posztolni,
és kész is vagyunk.
(Neked, aki szintén nagyra értékeled az adminisztrációt).
Csak úgy odaadtam a lelkemet
– nem is tudom miért pont Neked –
amit egy ócska, leragasztott dobozban tartok,
és senkinek sem mutatok meg, most mégis
felnyitom, és kiveszek belőle:
fájdalmat, szomorúságot, fáradt emlékeket,
meg valamennyi szépséget, egy kis örömöt.
Te elvetted és kedvesen megköszönted,
én pedig végre megnyugodtam.
…Neked…
Az emberek olyanok néha mint az öszvérek
Lehajtott fejjel, szelíd-megadóan hagyják,
hogy rájuk tegyék a vas zablát,
aztán valamilyen díszes, de nehéz nyerget,
meg egyre súlyosabb, nagy málhákat,
és így poroszkálnak keresztül az életen,
pedig erre senki sem kényszerítette őket,
mert igazából nincs is gazdájuk, csak nem tudnak róla.
Több éve ugyan az a busz, 7:02,
a buszon ugyan azok az emberek
az állandóan köhécselő, elegánsan öltözködő öregúr
a mobilján örökké logikai játékokkal játszó szőke lány
a mindig nagyon fáradtnak, nyűttnek tűnő fiatal srác
az egypetéjű iker-lányok, akik szinkronban mozognak
a tarkabarkán öltözködő, furcsán nyugodt tekintetű tinilány
az üzött anyuka, az örökké marakodó két fiával…
minden nap ugyan úgy, de minden nap mégis másképp
más a fénytörés, más az idő, más a kedvünk
szomorúak, boldogok, egykedvűek, álmosak vagyunk.
Minden nap kicsit más, és lassan mi is mások leszünk
ahogy nézelődök, hirtelen ott látom magamat ülni,
fiatalabban, kevesebb szomorúsággal, de kevesebb erővel
megpróbálok a jövőbe nézni, de csak a Dunát látom alattunk,
amikor később szépen sorban leszállunk, azt kívánom, hogy
“legyen szép napunk, mindenkinek“.
Sok magányos lélek sétál a városban
és soha nem találkoznak, mert
túl nagy a város, túl sok az ember
túl sok az utca, túl sok a tér
túl sok a zaj, túl sok a fény.
Ihlető: Kocsis Tekla: Budapest
Végül is nem tudom elmondani
ki vagyok valójában, mi van
furcsa szívemben, meg lázas agyamban
csak valami dadogást hallanak az emberek
felmászok egy magas hegyre, talán Ő tudja
vagy az a szarvas, akivel véletlenül találkoztam
és néztük egymást hosszú percekig
vagy a vadkan, akitől elbújtam, hogy ne lásson
persze, ők sem tudják, de nem szólnak semmit
az emberek bezzeg szólnak, locsognak, hajtják a magukét:
ilyen és olyan vagy, ezt mondod és azt mondod
de nem vagyok ilyen és olyan
és nem ezt mondtam és nem is azt mondtam
Tehát. Végül nem is tudom elmondani ki
ki vagyok valójában, mi van
furcsa szívemben, meg lázas agyamban.
Körülírom legfeljebb…
Ő azt hiszi, hogy én azt hiszem
Én azt hiszem, hogy ő azt hiszi
Ő azt érzi, ami én nem tudhatok
Én azt érzem, amit nem tudhat
Ő azt hiszi, hogy tudja mit szeretnék
Én azt hiszem, tudom, hogy mit szeretne
Ő azt írja, de én félreértem
Én azt írom, de Ő félreérti
Ő azt hiszi, hogy tudja ki vagyok
Én azt hiszem, tudom, hogy kicsoda Ő
De egyikőnk sem tud semmit.
Az algoritmus tud mindent.
Mindketten máshogy érzünk,
de az algoritmus érez helyesen.
Az algoritmus boldog, mi pedig
egyedül maradunk, és nem találkozunk soha.
Ihlető: Black Mirror
Fergeteges akciók, le ne maradjon,
kihagyhatatlan ajánlatok
most, csak önnek, csak neked
vidd, vedd, használd, élvezd
álomkonyha 20%
táblagépek 30%
téli ruházat 40%
mosógép 50%
síkképernyős TV 30%
egy kedves mosoly 40%
Szerelem 60%
A magány és egyedüllét ingyen elvihető.
Igaza van Bukowskinak. Az írás:
“legyen nehézsúlyú küzdelem”
tegnap tizenkét meneten keresztül végigpüföltek
éjfél után még mindig ütöttük egymást
én meg a világ, a valóság, a realitás,
úgy küzdöttem, ahogy a nevem kívánja
– a Rudolf annyit jelent: büszke farkas –
mégis a földre vittek, amikor pedig
rám számoltak, nem mozdultam,
csak feküdtem bénán
összeverten, legyőzötten, fáradtan,
de nagyon boldogan.
Este volt, és szúrós hideg, mégis
barátságosan mormolt a város:
minden lehetséges, minden rendben van
erős és fiatal vagy – még -, szétvet az energia
a gondolatok pedig szikrázva csaptak össze
a fejemben, és pattantak ki az ég felé
majd otthon egy üvegbe gyűjtöttem őket,
hogy majd később talán jók lesznek valamire,
mégis nyugtalan voltam, csak feküdtem az ágyban,
aztán nehezen belecsúsztam az álmok
furcsa, széteső, a semmibe omló hullámai közé
reggel felébredtem, és éreztem, hogy öreg vagyok
hiszen már minden héten ugyan azt vásárolom:
ugyan azt a kenyeret, sajtot, vagy éppen csokoládét
egyre korábban kelek, egyre fázósabb vagyok
ősz csíkok csavarodnak a homlokomra, ha pedig
vendégek jönnek ugyan úgy integetek utánuk
mint ahogy utánam integettek a nagyszüleim.
Rövidek 