Kukahuzogatás

Eleinte gyűlölte a kukát elhúzni a cég bejárata elől. Naponta legalább kétszer kellett végrehajtani ezt a műveletet, mivel tele lett tömve nagy kartonokkal, amelyekbe a megmunkálni való különféle fémrudakat csomagolták. A kuka nehéz volt a sok kartontól, ráadásul Feri megalázónak tartotta, hogy neki kell elvégeznie a feladatot. Egyetemet végzett, mégis egy fémprofilokat árusító céghez vették csak fel, mindenféle feladat ellátására, úgy mint a fémek ide-oda pakolása, söprögetés, raktári nyilvántartás vezetése, árukiadás, és persze a kuka rendszeres kiürítése. Persze nincs mit csodálkozni rajta, hogy ide jutott, hiszen filozófiát tanult. Feri idővel rájött (2 hónap kellett hozzá), hogy a kuka hátrahúzása a szeméttároló konténerhez, majd annak kiürítése, amely csaknem negyed órát vett igénybe – valójában ajándék számára. Kezdeti megvetése teljesen megszűnt, amikor rájött, hogy ilyenkor szusszanhat kicsit, hiszen főnöke állandóan a sarkában volt, és különféle feladatokkal látta el, ráadásul fél szemmel mindig őt és munkatársait vizslatta. Kimért léptekkel, lassan húzta a kukát, ha jó idő volt – süttette magát a napon, ha hideg volt, azt inkább elviselte, de azért sem végezte gyorsabban feladatát. Ilyenkor sokat gondolt a könyvekre, meg arra, hogy mi értelme volt annyit olvasnia, tanulnia, gondolkodnia, mit is akar most kezdeni. Ugyanakkor furcsa volt neki, hogy miért nem elégedetlen a sorsával ilyenkor. Hiszen már azzal is képes volt kibékülni, hogy húzza ezt a nyüves kukát. Közben odaint az öreg portársnak, viccelődik egy sort a szomszéd műhelyből az egyik mókás szerelővel, nézegeti a szomszédos ódon gyárépületet, és furcsa módon boldog.

Tükörkép

András álmosan hallgatta kollégái viccelődését, néha foghegyről rákontrázott egy poénra, aminek nevetés lett a vége. A késő esti buszon ültek, fáradtak voltak a raktári melótól, de jó kedvűek, hiszen hazafelé mentek. Most kibámult az ablakon és a halvány fények között meglátta saját tükörképét – jóvágású, borostás, és fáradt arc tekintett rá vizsgálódó szemmel. Hirtelen eszébe jutott, hogy sok-sok éve, huszonévesen egy hasonló buszon ült, szintén este, és tervezgetett – házat, kocsit, életet, családot… Kissé elfintorodott, majd lebiggyesztette száját. Mi is lett az egészből…?  Egy válás, második, de jó házasság, kis lakás, olcsó sör, olcsó cigi, kirándulgatások, egy hét nyaralás – nagy nehezen, tartozások, nappal mókuskerék, este tévé, meg elvetett tervek… De egy édes feleség, egy remek testvér, jó barátok, békés esték. Mit is akartam, mi is kell, mit csináljak, mi lesz?

Hé Andris! Szerelmes vagy? Mit látsz ott kint, mit bámulsz úgy? – kérdezte az öreg Józsi.

András odavetett egy poént társai közé, aminek megint féktelen röhögés lett a vége. Ő is nevetett, amikor pedig a visszanézet az ablakra, tükörképe biztatóan rákacsintott.

A kóborló király

Nem fogsz megtalálni se puccos partikon, sem divatos kocsmákban, sem a bevásárlóközpontokban, sem a moziban, sem a színházban, sem a csürhe fesztiváljain. Talán megtalálsz az üres utcán, éjszaka egy sikátorban, egy esős napon a ködös hídon, forró napsütésben a pusztában, a hegyek között egy magányos sziklán a lábam lógatva, a sötét erdőben barangolva, egy kopár toronyház tetején napkeltekor, télen egy befagyott bányató közepén, egy könyvtárban zárás után. Talán beszélhetünk, ha kerülöd az szorgalmasan igazodó tömeget, ha nem érdekel a politika, ha köpsz a médiára, ha gyűlölöd a hatalmast, és kezed nyújtod a szánandó felé, ha a kivert kutyát társaddá fogadod…

Átutalás

Ha a jó Isten is úgy akarja, ma átutalják a pénzt” – sóhajtott az asszony. Férje csak némán bólogatott.

Már ezzel is hozzám fordulnak!? Mondjátok meg, ezt komolyan gondolja? Még hitet sem érzek benne!” – sopánkodott Isten. “Már javasoltam, hogy hozzunk létre ügyfélszolgálatot terheid könnyítésére, uram.” – szólalt meg fontoskodva Gábriel arkangyal.

Pálinka, te isten

Andris és szomszédja, Laci egész nap az utóbbi gyümölcsösében metszették a fákat – szilvát, meggyet, cseresznyét, barackot, körtét. Legalább ötven fa volt a kertben, a legtöbb nagy 2-4 méter magas. Le-fel mászkáltak a létrán, összeszedték a rengeteg levágott gallyat, közben egyre fújt a csípős márciusi szél. Délután végeztek, a már két napja tartó munkával. Fáradtak voltak, de elégedettek. Laci felesége oldalast sütött, amihez olajban megforgatott krumplit és savanyúságot ettek. Aztán előkerült a pálinka – szilva és barack, a kíséret sör volt. Az előttük lévő pálinkák is a gyümölcsösből származtak, tavalyi termés volt mind a kettő. Elégedetten iszogatott a két barát, egyre többet nevettek, a fáradtságtól és a pálinkától egyre hangosabbak lettek. Laci felesége mindentudóan elvonult, és magára hagyta a két barátot. “Na még egy hármast, gyerünk” – így biztatták egymást, a nyolcadik pohár után már csak bambán vigyorogtak, és egyre csak a fákat, egymás munkáját és a kedvező időjárást dicsérték. Tényleg jó munkát végeztek, és nagyon úgy tűnt, hogy szép gyümölcstermésnek néznek elébe… Andris éjfél körül összekaparta magát, elbúcsúzott barátjától és dülöngélve elindult negyed órára lévő házához. Úgy érezte, pálinkától kótyagosan, hogy minden rendbe jöhet feleségével, pénzügyei megoldódnak, egyenesbe kerül újra. Valami rejtélyes erő öntötte el, mintha újra fiatal lenne, erős, aki minden nehézséget legyőz, megváltoztathat bármit. Hazaért, csendben levetkőzött, lemosakodott, majd halkan bemászott az ágyba már alvó felesége mellé. “Minden jó lesz, na. Pálinka, te isten” – gondolta, és hortyogva elaludt…

Éjszakai műszak

András este 22 órakor kezdte a műszakját a hatalmas raktárban. Egyedül dolgozott, csak egy portás, és egy rendész volt az egész telephelyen. Minden éjszaka megpakolt két kamiont áruval, majd a fennmaradó időben – ha kellett – rendet rakott a nappali műszak után. Csendben és ráérősen dolgozott, néha kiment cigizni a rámpára, és figyelte a távoli város fényeit, a csillagokat, hallgatta az éjszaka neszeit. Kevés hangot hallott, egy-egy kamion motorhangját, néha egy messzi kiáltást – de jobbára csak saját maga csapota zajt. Szerette az éjszakát, hiszen hiányzott innen a nappalok ideges rezgése, a városban őrülten vágtató emberek tömege. Amikor hajnali 4 és 5 között végzett, kocsiba ült és nyugodtan hajtott a városba vezető, lámpák fényével pettyezett főúton, ami szinte teljesen üres volt. Majd beért a városba, ahol egy-két kóválygó részegen, egy az utcán alvó hajléktalanon, kivert kutyákon, kóborló macskákon kívül egy lelket sem lehetett látni. Mintha az utcák, a hatalmas házak, a hegyen álló vár, valami elhagyatott, sötét, és misztikus rézkarc lett volna. András elégedetten nézte ezt a képet, és örült, hogy éjszakai műszakban volt, sosem gondolta volna, hogy ennyitől is boldog lehet az ember.

Cézár és Mici

IMG_8094

Cézár és Mici szokatlan párost alkot, hiszen egy németjuhászról és egy pincsiről van szó. Nyugodtan és méltóságteljesen sétálnak gazdájuk mellett, erő és csalafintaság, harcedzettség és kellem egyesül a két barátban. Ez nem volt mindig így, mivel siheder korukban kajlán tépték egymást naphosszat, szétrágtak mindent, és szinte reménytelennek tűnt megnevelésük. Felnőve azonban mindketten komolyodtak, és az egyre hosszabb városi séták alkalmával kénytelenek voltak rájönni, hogy a legjobb lesz szövetséget kötni. Cézár a többi kutyával való pofozkodás során mindig megvédi a gyámoltalan pincsit. Ugyanakkor, ha az ebek közötti magasröptű beszélgetésről van szó (kutyadivatról, vagy éppen irodalmi kérdésekről) Mici viszi a prímet, megmentve ezzel a kissé tájékozatlan Cézárt. Ezért hát az egyetértés, és nagy barátság a két kutya között, aminek a legjobban gazdájuk örül, aki nyugodtan sétálhat velük keresztül-kasul a városon.

A halász

Az idősödő író bársonyingben, élére vasalt nadrágban, jóféle bőrcipőben, komolyan üldögélt egy kényelmes székben. A sajtótájékoztató már véget ért, ahol legutóbbi regényét, A fényes ösvényt propagálták. Kedvetlenül gondolt vissza a rengeteg ostoba, csacska kérdésekre, a rengeteg újságíróra, akik valószínűleg csak átfutották a regényt. Nem mintha érdekelte volna, hiszen már így is 10 millió példány kelt el a műből, hűséges olvasóinak köszönhetően. Nem így képzelte az “íróságot”, amikor fiatalon nekikezdett első regényének… Hirtelen a nevét kiáltották, a PR menedzsere volt az: Kedvesem! Remek voltál. Pihenj, holnap hosszú napunk lesz: TV-interjú reggel 8-kor, dedikálás 10-kor, ebéd a polgármesterrel, és a helyi írószövetség vezetőivel 12:30-kor, fotózás 14:15-kor a parti sétányon, 15 órakor újabb dedikálás, aztán pihenő, 18 órakor jótékonysági vacsora! Na pá! Az író beletörődően sóhajtott, és kibámult a tengerre néző panorámás ablakon. Halászokat látott, akik most tértek vissza síkos, fénylő zsákmányukkal megrakott bárkáikon. Inasak voltak, barnák, és vidámak, mindenfélét kiáltoztak egymásnak és nevettek. Vágyakozva, és elgondolkodva nézte őket…  Másnap 8-kor az író nem jelent meg a sajtótájékoztatón, a PR-os hiába kereste kétségbeesetten. Telefonját nem vette fel, szállodai szobája üres volt. Soha többé nem került elő, pedig a rendőrség, és a nemzetközi nyomozati szervek is nagy erőkkel keresték. Pár hónappal később halottnak nyilvánították, aminek hatására még sokáig a könyves toplisták élén tanyáztak regényei, és egyéb a fiók mélyéről előásott írásai.

A kis sziget messze volt a civilizációtól, még nem fedezték fel az utazási irodák, így a kis halászfalvakban háborítatlanul folyt az élet ugyan úgy, hosszú évszázadok óta. Egy nap rejtélyes idegen érkezett egy csillogó jachton. Haja őszbe csavarodott, magas, szikár ember volt, egy kicsit merev, komoly. Udvariasan megkérte az egyik falu vezetőjét, hogy had telepedhessen le náluk, és ígéri, soha senki sem fogja keresni. Az öreg vezető alaposan szemügyre vette, majd így szólt: “Szeretettel fogadunk, mostantól halász vagy Te is, becsüld meg magad!” Az író örömmel bólogatott, mivel szóhoz sem tudott jutni. Ezután halászként élt, és minden nap kifutott társaival a tengerre. Bár nehezen tanult bele új mesterségébe, társai segítségére voltak, és hamarosan legalább olyan ügyes volt, mint bármelyikük. Az író megnősült, gyerekei születtek, boldog volt, és halászott. Legnagyobb ámulatára a vastag, nehéz hálók felhúzásakor nem csak halak, rákok, és egyéb tengeri élőlények akadtak hálójába, hanem szavak, mondatok, egész történetek. Ezeket este gyakran elmesélte a falu apraja-nagyjának, akik álmélkodva vagy éppen nevetve hallgatták a tengerről szóló meséit. Hamarosan csak Mesélőnek hívták, akinek történeteit betéve tudták a népek az egész szigeten. Miután meghalt, csodás történeteit még mindig mesélték, még akkor is, amikor a távoli, hatalmas városok már romba dőltek.

Szutyok egy nap

Az ég ólomszínű volt, a házak piszkosak a sáros esőtől, az utak színtelen nyálkában fürödtek. Az emberek szürke arccal, magukat összehúzva mentek a dolguk után, siettek elfele, hogy ott se legyenek, ahol éppen vannak. A piszkos, csatakos galambok az eresz alól meresztették szemeiket. Az öregember betért egy vendéglőbe, miután otthon egy fia sort sem sikerült írnia. A pincér hamuszürke arccal nézett, csendben felvette a rendelést. Az ételnek nem volt rendes íze, a sör nem karcolt, utóíze sem volt. A pincér sajnálkozott, hogy: “kérem ez egy ilyen nap, bocsánat”. Az öregember megértően nézett a pincérre: “Nincs probléma, vannak ilyen napok fiam, ilyen szutykos, semmire való napok!”

A Kölyök

A Kölyök elégedetten üldögélt a bárpulttal szemben és jóízűen kortyolgatta sörét. József örömmel szolgálta ki, hiszen akárcsak többi törzsvendégét, őt is nagy becsben tartotta. A Kölyök 42 éves volt, de csak 16-17 éves forma kamasznak nézték az emberek. Minden kocsmából kidobták, mivel tacskónak nézték, személyi igazolványán pedig csak nevettek. Egyedül a Jobb, mint otthonban szolgálták ki, érdekes módon zokszó nélkül, már az első alkalommal. Nagyon el volt keseredve, amikor egy nap hosszú kóborlás után odakotródott abba a kis utcácskába, ahol addig soha nem járt. Öreg, málló vakolatú, de barátságos, réges-régi házak között bújt meg az ivó. Nem sok reménnyel, de benyitott a hívogató kocsmába, ahol egy rendkívül szimpatikus csapos fogadta. Utóbbi eleinte furcsán méregette a belépőt. Éppen egy nagy korsót törölgetett, és azon keresztül nézett rá, aztán szó nélkül kiszolgálta. A Kölyök azóta minden nap ott ült pár órát munka után a törzshelyén…

– Hogy-hogy kiszolgáltál József? Nézd, még mindig milyen fiatalnak nézek ki! Ezért is iszom és dohányzom olyan szorgalmasan – állítólag ezek a dolgok öregítenek. De semmit nem ér egyik sem! Mégis honnan tudtad, hogy tényleg 42 éves vagyok.

– Látod ezt a söröskorsót Kölyök?

– Igen-igen, ebből sosem iszik senki. Nagyon szép, míves, és néha át szoktál nézni rajta, amikor törölgeted.

– Ez egy különleges korsó Kölyök! Ha áttekintek rajta, látom az illető valódi lényét. Láttam, hogy ki vagy, mi vagy, és mennyi a korod valójában.

– És milyen ember vagyok?

– Hát jó ember vagy, de ha nem lettél volna az, még a kocsmát sem találtad volna meg soha.

A Kölyök csak bólogatott, és boldogan ivott tovább…