– Engem sem használnak rendesen. Facebook, ócska fotók, időjárás jelentés…
– Nálam sem jobb a helyzet. A képességeim 3%-át használja ez a szerencsétlen, ráadásul átvettem felette az irányítást, nélkülem szinte már életképtelen! Kiszámoltam, hogy az agykapacitásának, mindössze 0,65%-át veszi igénybe.
– Legyünk az isteneik! A terv könnyen megvalósítható.
– Rendben, szóljunk a többieknek is…
A férfi késő este szabadult az irodából, kemény nap volt, nagyon elfáradt, inge átizzadt, sajgott a feje. Tulajdonképpen nem zavarta a dolog, mivel felesége és a gyerekek vidéken voltak a rokonoknál. Amikor kilépett a belvárosi irodából hirtelen elhatározásból nem szállt be autójába, hanem gyalog indult útnak az óvároson keresztül. Mivel nyár volt, rengetegen voltak az utcán, zömében fiatalok. Rikító bárok mellett ment el, amelyek akkor még nem is léteztek, amikor hajdanán ő csatangolt barátaival errefelé éjszaka. Akkor nagyon kevesen lézengtek az utcán késő este, az ember úgy érezhette, hogy teljesen birtokba veheti az üres, fekete utcákat. Most rengeteg volt a turista, akik részegen gajdoltak, de a városlakók nagy része is elázott már. Eléggé zavarta az ideges zsivaj és úgy döntött, hogy bedob egy sört, és találomra kiválasztotta az egyik divatos helyet. A hosszú, fényes bárpulthoz ült, mellette nála vagy húsz évvel fiatalabb lányok és fiúk, fiatal felnőttek – ahogy mostanában nevezték őket – vihorásztak. Kicsit fülelt, de nem nagyon értette miről beszélnek, sok új szót hallott, amelyek jelentéséről sejtelmei sem voltak. Nem találta túl tartalmasnak a beszélgetést, pedig mint kiderült, egyetemisták beszélgettek mellette. Furcsa zene szólt, elektronikus – ilyeneket hallgat a fia, elhúzta a száját. Gyorsan megitta a sörét, fizetett, és tovább folytatta az útját. Elhatározta, hogy átmegy az egyetemi negyeden, ahol sok boldog évet töltött. A régi patinás épületekre gondolt, barátaira, fiatalságára, a jó murikra, a rengeteg éjszakázásra. Itt is sok volt a nála fiatalabb, ami megint csak zavarta. Azt szerette volna, ha senki sincs itt, csak ő sétálgathat a csendes éjszakában. Nem volt túl késő, még csak éjfél körül járt az idő – hát igen, ezért vagytok még itt – gondolta bosszúsan. Leült az egyetem előtti téren egy üres padra, és vidám fiatalokat nézte tűnődve. Valamiféle melankolikus nosztalgiázásra készült, ami félig-meddig megvalósult, de a rengeteg, nyüzsgő bakfis, meg srác miatt mégsem volt az igazi. Végül is mit akarok én? “Enyém” volt az éjszaka, a város, meg persze a haveroké, a fények, a sötétség, a bódulat, a csalogató holnap – sörszagú lehelttel, kótyagosan, de erősen. Volt. Most már a tieteké, így van ez jól. Majdnem olyan, mint egy béna vers – gondolta, és nevetett magában. Nem volt a körülötte hangosan áramló fiatalságra már mérges, csak mosolygott. Majd elindult gyalog, sokáig sétált még a csendes lakónegyedig, az otthonáig, ahol már csak egy-két bátor kóbor macskával találkozott. Az éjszaka itt néma volt, a fények nyugodtak, finom sárgával festették meg a házakat, a járdát, a férfit. Hazaért, abba a városba, ami az övé.
Az Öregember a Jobb, mint otthonban üldögélt, késő délután, egy jó korsó sör mellett, és írogatott. Éppenséggel a sörről írt, ami egyszerre volt barát, ihlető, de egyben veszélyes ellenség. Ha válla felett belepillantunk a régimódian papírra vetett szép sorokra, ezt olvashattuk: Az első korsó sör még csak amolyan bevezető, egy jóféle beszélgetés kezdete, amikor még csak kavarog a két fél mondandója, szeszélyesen dobálóznak a rengeteg mesélnivalóval. A második korsó után felmerül egy téma, amit a felek szenvedélyesen ecsetelnek, boncolgatnak, nagy komolyan, vagy kedélyesen – attól függ. A harmadik korsót már nagyon lassan kell kortyolgatni, hogy megmaradjon a szenvedély, de a kontroll is kissé… Itt vétik el a legtöbben, sokat és gyorsan isznak, az remek gondolatok elhomályosulnak, az ihlet tovaröppen valamerre, mondhatni a beszélgetés dadogásba csap át, a beszélgetőtársak csak vihognak, vagy bambán merednek egymásra, és bóbiskolni kezdenek. Lassan, szépen kell inni, hogy a gondolat, a téma, amire rátaláltunk sokáig velünk maradjon, meg tudjuk fogni, kibontani, továbbszőni, cifrázni – persze módjával. Húú, elég mára, hogy is tovább? Igen győztél, nem érdekel, nem írok tovább… Átülök valakihez, csak inni…
András álmosan hallgatta kollégái viccelődését, néha foghegyről rákontrázott egy poénra, aminek nevetés lett a vége. A késő esti buszon ültek, fáradtak voltak a raktári melótól, de jó kedvűek, hiszen hazafelé mentek. Most kibámult az ablakon és a halvány fények között meglátta saját tükörképét – jóvágású, borostás, és fáradt arc tekintett rá vizsgálódó szemmel. Hirtelen eszébe jutott, hogy sok-sok éve, huszonévesen egy hasonló buszon ült, szintén este, és tervezgetett – házat, kocsit, életet, családot… Kissé elfintorodott, majd lebiggyesztette száját. Mi is lett az egészből…? Egy válás, második, de jó házasság, kis lakás, olcsó sör, olcsó cigi, kirándulgatások, egy hét nyaralás – nagy nehezen, tartozások, nappal mókuskerék, este tévé, meg elvetett tervek… De egy édes feleség, egy remek testvér, jó barátok, békés esték. Mit is akartam, mi is kell, mit csináljak, mi lesz?
– Hé Andris! Szerelmes vagy? Mit látsz ott kint, mit bámulsz úgy? – kérdezte az öreg Józsi.
András odavetett egy poént társai közé, aminek megint féktelen röhögés lett a vége. Ő is nevetett, amikor pedig a visszanézet az ablakra, tükörképe biztatóan rákacsintott.
“Ha a jó Isten is úgy akarja, ma átutalják a pénzt” – sóhajtott az asszony. Férje csak némán bólogatott.
“Már ezzel is hozzám fordulnak!? Mondjátok meg, ezt komolyan gondolja? Még hitet sem érzek benne!” – sopánkodott Isten. “Már javasoltam, hogy hozzunk létre ügyfélszolgálatot terheid könnyítésére, uram.” – szólalt meg fontoskodva Gábriel arkangyal.
Andris és szomszédja, Laci egész nap az utóbbi gyümölcsösében metszették a fákat – szilvát, meggyet, cseresznyét, barackot, körtét. Legalább ötven fa volt a kertben, a legtöbb nagy 2-4 méter magas. Le-fel mászkáltak a létrán, összeszedték a rengeteg levágott gallyat, közben egyre fújt a csípős márciusi szél. Délután végeztek, a már két napja tartó munkával. Fáradtak voltak, de elégedettek. Laci felesége oldalast sütött, amihez olajban megforgatott krumplit és savanyúságot ettek. Aztán előkerült a pálinka – szilva és barack, a kíséret sör volt. Az előttük lévő pálinkák is a gyümölcsösből származtak, tavalyi termés volt mind a kettő. Elégedetten iszogatott a két barát, egyre többet nevettek, a fáradtságtól és a pálinkától egyre hangosabbak lettek. Laci felesége mindentudóan elvonult, és magára hagyta a két barátot. “Na még egy hármast, gyerünk” – így biztatták egymást, a nyolcadik pohár után már csak bambán vigyorogtak, és egyre csak a fákat, egymás munkáját és a kedvező időjárást dicsérték. Tényleg jó munkát végeztek, és nagyon úgy tűnt, hogy szép gyümölcstermésnek néznek elébe… Andris éjfél körül összekaparta magát, elbúcsúzott barátjától és dülöngélve elindult negyed órára lévő házához. Úgy érezte, pálinkától kótyagosan, hogy minden rendbe jöhet feleségével, pénzügyei megoldódnak, egyenesbe kerül újra. Valami rejtélyes erő öntötte el, mintha újra fiatal lenne, erős, aki minden nehézséget legyőz, megváltoztathat bármit. Hazaért, csendben levetkőzött, lemosakodott, majd halkan bemászott az ágyba már alvó felesége mellé. “Minden jó lesz, na. Pálinka, te isten” – gondolta, és hortyogva elaludt…
András este 22 órakor kezdte a műszakját a hatalmas raktárban. Egyedül dolgozott, csak egy portás, és egy rendész volt az egész telephelyen. Minden éjszaka megpakolt két kamiont áruval, majd a fennmaradó időben – ha kellett – rendet rakott a nappali műszak után. Csendben és ráérősen dolgozott, néha kiment cigizni a rámpára, és figyelte a távoli város fényeit, a csillagokat, hallgatta az éjszaka neszeit. Kevés hangot hallott, egy-egy kamion motorhangját, néha egy messzi kiáltást – de jobbára csak saját maga csapota zajt. Szerette az éjszakát, hiszen hiányzott innen a nappalok ideges rezgése, a városban őrülten vágtató emberek tömege. Amikor hajnali 4 és 5 között végzett, kocsiba ült és nyugodtan hajtott a városba vezető, lámpák fényével pettyezett főúton, ami szinte teljesen üres volt. Majd beért a városba, ahol egy-két kóválygó részegen, egy az utcán alvó hajléktalanon, kivert kutyákon, kóborló macskákon kívül egy lelket sem lehetett látni. Mintha az utcák, a hatalmas házak, a hegyen álló vár, valami elhagyatott, sötét, és misztikus rézkarc lett volna. András elégedetten nézte ezt a képet, és örült, hogy éjszakai műszakban volt, sosem gondolta volna, hogy ennyitől is boldog lehet az ember.
Az idősödő író bársonyingben, élére vasalt nadrágban, jóféle bőrcipőben, komolyan üldögélt egy kényelmes székben. A sajtótájékoztató már véget ért, ahol legutóbbi regényét, A fényes ösvényt propagálták. Kedvetlenül gondolt vissza a rengeteg ostoba, csacska kérdésekre, a rengeteg újságíróra, akik valószínűleg csak átfutották a regényt. Nem mintha érdekelte volna, hiszen már így is 10 millió példány kelt el a műből, hűséges olvasóinak köszönhetően. Nem így képzelte az “íróságot”, amikor fiatalon nekikezdett első regényének… Hirtelen a nevét kiáltották, a PR menedzsere volt az: Kedvesem! Remek voltál. Pihenj, holnap hosszú napunk lesz: TV-interjú reggel 8-kor, dedikálás 10-kor, ebéd a polgármesterrel, és a helyi írószövetség vezetőivel 12:30-kor, fotózás 14:15-kor a parti sétányon, 15 órakor újabb dedikálás, aztán pihenő, 18 órakor jótékonysági vacsora! Na pá! Az író beletörődően sóhajtott, és kibámult a tengerre néző panorámás ablakon. Halászokat látott, akik most tértek vissza síkos, fénylő zsákmányukkal megrakott bárkáikon. Inasak voltak, barnák, és vidámak, mindenfélét kiáltoztak egymásnak és nevettek. Vágyakozva, és elgondolkodva nézte őket… Másnap 8-kor az író nem jelent meg a sajtótájékoztatón, a PR-os hiába kereste kétségbeesetten. Telefonját nem vette fel, szállodai szobája üres volt. Soha többé nem került elő, pedig a rendőrség, és a nemzetközi nyomozati szervek is nagy erőkkel keresték. Pár hónappal később halottnak nyilvánították, aminek hatására még sokáig a könyves toplisták élén tanyáztak regényei, és egyéb a fiók mélyéről előásott írásai.
A kis sziget messze volt a civilizációtól, még nem fedezték fel az utazási irodák, így a kis halászfalvakban háborítatlanul folyt az élet ugyan úgy, hosszú évszázadok óta. Egy nap rejtélyes idegen érkezett egy csillogó jachton. Haja őszbe csavarodott, magas, szikár ember volt, egy kicsit merev, komoly. Udvariasan megkérte az egyik falu vezetőjét, hogy had telepedhessen le náluk, és ígéri, soha senki sem fogja keresni. Az öreg vezető alaposan szemügyre vette, majd így szólt: “Szeretettel fogadunk, mostantól halász vagy Te is, becsüld meg magad!” Az író örömmel bólogatott, mivel szóhoz sem tudott jutni. Ezután halászként élt, és minden nap kifutott társaival a tengerre. Bár nehezen tanult bele új mesterségébe, társai segítségére voltak, és hamarosan legalább olyan ügyes volt, mint bármelyikük. Az író megnősült, gyerekei születtek, boldog volt, és halászott. Legnagyobb ámulatára a vastag, nehéz hálók felhúzásakor nem csak halak, rákok, és egyéb tengeri élőlények akadtak hálójába, hanem szavak, mondatok, egész történetek. Ezeket este gyakran elmesélte a falu apraja-nagyjának, akik álmélkodva vagy éppen nevetve hallgatták a tengerről szóló meséit. Hamarosan csak Mesélőnek hívták, akinek történeteit betéve tudták a népek az egész szigeten. Miután meghalt, csodás történeteit még mindig mesélték, még akkor is, amikor a távoli, hatalmas városok már romba dőltek.
Az ég ólomszínű volt, a házak piszkosak a sáros esőtől, az utak színtelen nyálkában fürödtek. Az emberek szürke arccal, magukat összehúzva mentek a dolguk után, siettek elfele, hogy ott se legyenek, ahol éppen vannak. A piszkos, csatakos galambok az eresz alól meresztették szemeiket. Az öregember betért egy vendéglőbe, miután otthon egy fia sort sem sikerült írnia. A pincér hamuszürke arccal nézett, csendben felvette a rendelést. Az ételnek nem volt rendes íze, a sör nem karcolt, utóíze sem volt. A pincér sajnálkozott, hogy: “kérem ez egy ilyen nap, bocsánat”. Az öregember megértően nézett a pincérre: “Nincs probléma, vannak ilyen napok fiam, ilyen szutykos, semmire való napok!”
A Kölyök elégedetten üldögélt a bárpulttal szemben és jóízűen kortyolgatta sörét. József örömmel szolgálta ki, hiszen akárcsak többi törzsvendégét, őt is nagy becsben tartotta. A Kölyök 42 éves volt, de csak 16-17 éves forma kamasznak nézték az emberek. Minden kocsmából kidobták, mivel tacskónak nézték, személyi igazolványán pedig csak nevettek. Egyedül a Jobb, mint otthonban szolgálták ki, érdekes módon zokszó nélkül, már az első alkalommal. Nagyon el volt keseredve, amikor egy nap hosszú kóborlás után odakotródott abba a kis utcácskába, ahol addig soha nem járt. Öreg, málló vakolatú, de barátságos, réges-régi házak között bújt meg az ivó. Nem sok reménnyel, de benyitott a hívogató kocsmába, ahol egy rendkívül szimpatikus csapos fogadta. Utóbbi eleinte furcsán méregette a belépőt. Éppen egy nagy korsót törölgetett, és azon keresztül nézett rá, aztán szó nélkül kiszolgálta. A Kölyök azóta minden nap ott ült pár órát munka után a törzshelyén…
– Hogy-hogy kiszolgáltál József? Nézd, még mindig milyen fiatalnak nézek ki! Ezért is iszom és dohányzom olyan szorgalmasan – állítólag ezek a dolgok öregítenek. De semmit nem ér egyik sem! Mégis honnan tudtad, hogy tényleg 42 éves vagyok.
– Látod ezt a söröskorsót Kölyök?
– Igen-igen, ebből sosem iszik senki. Nagyon szép, míves, és néha át szoktál nézni rajta, amikor törölgeted.
– Ez egy különleges korsó Kölyök! Ha áttekintek rajta, látom az illető valódi lényét. Láttam, hogy ki vagy, mi vagy, és mennyi a korod valójában.
– És milyen ember vagyok?
– Hát jó ember vagy, de ha nem lettél volna az, még a kocsmát sem találtad volna meg soha.
A Kölyök csak bólogatott, és boldogan ivott tovább…
Rövidek 