Címke: történet

A dolgok állása

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom4 hozzászólás

A Halál hagyományos viseletében, fekete darócruhában, csuklyáját hátrahajtva üldögélt egy magas, emeletes épület tetején, vékony ujjaival a térdén dobolt. A Háború mellette lógatta a lábát, ütött-kopott vasvértet viselt, tarajos sisakját letette maga mellé. Éjsötét haját összeborzolta a szél, fejét kissé félrebillentve, figyelmesen hallgatta beszélgetőtársát.

– “Soha ennyi dolgom nem volt. Hihetetlen mit tettél velük” – szólt a Halál, miközben kopasz fejét csóválta. A Háború hideg, zöld szemei vidáman csillogtak.

– “Nem csak az én érdemem. Maguktól is ölik egymást – szerelem, pénz, önzés, eszmék, hit – szinte mindenért egymásnak mennek. Nincs nyugtuk, háborúznak nap, mint nap – házasságban, munkahelyen, autóban ülve a dugóban, a bevásárlóközpontokban, még magukkal is, szakadatlan. Mindenhol ott vagyok. Jól mondják – az ember embernek farkasa” – válaszolt  mosolyogva a Háború.

– “Hát kevesen mennek el békével… én már csak tudom. Szerencse, hogy vannak még jók, vagy nem lenne ellensúly, és lehúzhatnánk a rolót. El tudnád képzelni, hogy vége legyen?” – húzta fel vékony szemöldökét a Halál.

– Örökké így lesz, ahogy elrendeltetett, ahogyan mindig is volt. Élnek, boldogok, élnek és ölik egymást, élnek, aztán meghalnak, és jönnek az újak, mindig jönnek. Mi pedig aratunk. – mondta a Háború.

Egy ideig nézték a várost, ahol a millió ember nyüzsgött, valakit éppen kiraboltak és megöltek, valakik éppen veszekedtek, valaki túllőtte magát, valaki részegen sírt. De volt más is – két barát örült egymásnak amikor véletlenül összetalálkozott, egy kisfiú boldogan sétáltatta a kutyáját, egy fiú örömmel vitt virágot a szerelmének, egy utcazenész jókedvűen énekelt és gitározott közönségének. Az egyik téren egy különös, színes ruhás alak kószált az emberek között, akik észre sem vették őt. A kócos, langaléta  Szeretet kutatva nézett fel az épület tetejére, és kajánul intett a fent ülő két alaknak. Azok visszaintettek neki.

Hawaii

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A fiú elmélyülten játszott a C-64-es számítógéppel, ami a tévére volt kötve. Az Operation Wolf utolsó pályáján járt, vadul rángatta a joystickot, a képernyőn ennek megfelelően egy célkereszt ugrált és vadul kaszálta le az elé került ellenséges kommandósokat. Neki háttal a felnőttek – anya, apa, a fiú húga illetve az apa nővére és annak férje – a nappali közepén elhelyezett asztal körül ültek. Az asztalon Kőbányai sör, Napóleon konyak, a gyerekeknek pedig málnaszörp volt, ropogtatni pedig sajtos tallér, illetve kakaós nápolyi. A hangulat már emelkedett volt, a beszélgetők kipirulva, nevetgélve magyaráztak. A fiú csak fél füllel kapott el egy-egy foszlányt a beszélgetésekből.

– Mindjárt 89′. Lássátok meg, hogy sok minden meg fog változni – mondta a fiú nagynénje.

– Hagyjuk már a politikát! – modult fel a nagynéni férje.

– Áh, olyan jó volt a Balatonon, 2 hétig voltunk a FIMÜV üdülőben, nagyon szép időnk volt… – ezt az anya mondta.

– Jól van nagyapa, persze, csak furcsa neki a nyugdíjas-lét, egyfolytában a telken dolgozik. Jobb, mintha otthon ülne. – nevetett az apa.

– Szeretem azt a telket, jó kiszabadulni a panelből. – sóhajtott az anya.

Game Over. A fiút lelőtték, elfogyott az összes élete. Kissé csalódottan fújt egyet, és nagyot húzott a számítógép mellé készített málnaszörpből. Furcsa mód egy perce a felnőttek feltűnően csendben voltak. A fiú hátrafordult és érdeklődve leste, hogy mi lehet ennek az oka. Az asztal körül üllők kissé álmodozva, a nappali egyik falát szinte teljesen elfoglaló óriás fali posztert nézték. A poszteren egy homokos tengerpartrészlet volt látható, magas, zöld pálmafákkal, és valószínűtlenül kék vízzel. Emberek nem voltak a képen csak egy kis pálmakunyhó, meg egy, a partra kihúzott fehér csónak.

– Hol lehet ez a tengerpart? – kérdezte a nagynéni.

– Szerintem ez Hawaii. – válaszolta az apa.

A fiú úgy látta, mintha mindnyájuk arcán valamiféle szomorúság suhant volna át, majd kissé zavartan, megilletődötten pislogtak a gyönyörű tengerpartra. Ekkor az apa felpattant, és erőltetett jókedvvel kérdezte:

– Hozhatok még valamit? Van krémesünk is! Vagy szendvicset ennétek?

A fiú nemet intett a fejével, és visszafordult a képernyő felé, újraindította a játékot, és dühösen lőni kezdte az ellenséget.

Delfinek

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom2 hozzászólás

A turistákat szállító hajó Kefalónia szigetének partjai mellett siklott a tengeren. A nap szikrákat vetett a hullámokon, a víz türkizkéken csillogott, az égen fodros felhők úsztak. A hajó utasai elégedetten nézelődtek, kivéve egy idős hölgyet, aki hunyorogva, aggodalmasan leste a tengert. Az idegenvezető észrevette a hölgy furcsa viselkedését.

– Mi a baj kedves? – kérdezte.

– Tudja aranyom már hetedszer járok Görögországban, de soha nem láttam delfineket. Most is ígérték, hogy felbukkannak. Őket lesem ennyire! Szeretném végre látni, ahogy a hajó mellett úsznak, felugranak és nevetnek rám.

Az idegenvezető megértően mosolygott, majd odament a hajót kormányzó kapitányhoz, Dimitroszhoz és váltott vele pár szót. A kapitány odapillantott az öreg hölgyre, majd bólogatott, odament a hangszórókhoz kötött hifi toronyhoz. Kikapcsolta a hagyományos görög zenét, és behelyezett egy másik CD-t, és a hangerőt a maximumra tekerte. Egy Scooter dal kezdett el bömbölni, az Endless Summer. Az utasok többségét nem nagyon érdekelte a változás, de az idős hölgy megrökönyödve hallgatta a rave számot. Az idegenvezető egy pillanatra bekapcsolta a mikrofonját, és így kommentálta a változást:

– Többen is hiányolták a delfineket. Dimitrisz kapitánynak azonban van egy biztos receptje arra, hogyan csalogassa őket a hajóhoz. A delfinek nagyon szeretik Scootert, és a víz rendkívül jó hangterjesztő tulajdonságának köszönhetően kilométerekről meghallják a zenét. 

A hajó utasai – köztük az idős hölgy is – kíváncsian fürkészni kezdték a vizet, és egy negyed óra elteltével valaki hangosan felkiáltott:

– Delfinek! Rengeteg delfin!!!

Egy nagy, több mint húsz egyedből álló csapat közeledett a ringatózó hajó felé, hihetetlen gyorsasággal úsztak, áramvonalas, vízből ütemesen kicsapódó testük csillogó vízpermetet szórt szerte szét. Dimitrisz kapitány beindította a hajó motorjait, így a delfincsapat felvéve a tempót a hajótest mellett szelte a habokat. A turisták nevetve nézték, fényképezték, és videózták őket. Az idős hölgy meghatódva bámulta őket, szemeibe könny szökött. Jó húsz perc elteltével a delfinek lassan lemaradoztak, irányt váltottak, majd eltűntek nyugat felé.

Az idős hölgy nagyon örült, megköszönte az idegenvezetőnek az élményt, miközben még mindig a látóhatárt fürkészte. Aztán elgondolkodva még ez kérdezte:

– Egyszerűen nem értem, hogy az ilyen csodás, fantasztikus teremtmények hogyan szerethetik ezt a Scootert?

Az idegenvezető csak mosolygott, és így válaszolt:

– Tudja kedvesem, a delfinek sem lehetnek tökéletesek…

A kő

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A férfi a tenger felszínén lebegett, alatta a mélysötét víz kavargott, felette a vakítóan kék ég feszült. Legszívesebben alámerült volna az alatta terpeszkedő sötétbe a sok rejtélyes tengeri élőlény közé. Egy lett volna közülük, némán, lomhán úszkált volna a sós vizekben, távol az emberektől, távol mindentől, ami meghatározta létezését. Aztán nem gondolkodott, csak lebegett tovább, lassan mozgatva kezeit és lábait. Úgy érezte, mintha évek óta ringna a vízen. A problémáit, gondjait lemosta róla a tenger. A céges, munkahelyi hülyeségek, tartozások, és az apró-cseprő gondok mind lehámlottak elméjéről, beleáztak a vízbe, majd alámerültek és lassan elenyésztek a sötét mélységekben. Egy idő múlva fújt egyet, és nyugodtan tempózva kiúszott a partra, és leült az egyik vízbe nyúló sziklára. Csurom víz volt, bőrére só tapadt, de a hajnali nap már meleg volt, és lassan száradni kezdett. Senki sem volt rajta kívül a parton. Miután megszáradt, sétálgatott a parton, menet közben lábával a homokot túrta, és nézte a tengert. Belegázolt a sekély vízbe és színes köveket, kagylókat, és csigákat keresgélt. Ez volt az új feladat, az új probléma – ezen mosolygott magában. Nem volt könnyű megtalálni a megfelelő köveket, hiszen több száz között akadt egy-kettő, amely megfelelt a követelményeknek – vagy nagyon érdekes volt az alakja, vagy pedig különleges színekben játszott. “Az emberek is olyanok, mint a kövek, millió félék” – morfondírozott, miközben le-lehajolt egy-egy érdekesebb darabért. Majdnem egy órát keresgélt, mire talált egy fekete és égszínkék színű ovális követ. Elégedetten forgatta, és zsebre rakta.”Legalább olyan nehéz volt megtalálni, mint a feleségem… pont az ilyen köveket szereti” – gondolta, majd visszasétált a hotelhez, ahol az emberek még csak most kezdtek ébredezni.

Profilok

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom3 hozzászólás

Az osztályvezető érdeklődve olvasta a beosztottakról szóló, rövid, lényegre törő pszichológiai profilokat, amelyet a team leader írt meg a csoportot két hétig figyelő hr specialistával karöltve. A tizenkettő jellemzés közül kettő igencsak felkeltette az érdeklődését. Az egyik Halász Nikolett profilja volt:

“Halász Nikolett, 31 éves, nagyszerű munkaerő, aki maximálisan precíz, lelkiismeretes, szabálykövető, munkáját 100%-os hatékonysággal végzi, rengeteget túlórázik. Tiszteli és követi a team leader minden utasítását, amennyiben mulaszt – lelkiismertfurdalása támad, és szorongásos tüneteket produkál. A team leader sikeresen alakította ki Nikolettben a lelki függőséget a feljebbvalóitól, és a cégtől. E lelki függés, és az ebből adódó szorongás azonban sajnálatos módon pszichoszomatikus betegségeket eredményez Nikolettnél. Például refluxot, illetve kórós álmatlanságot. Nikolettnek magánélete szinte nincs, csupán futó kapcsolatai, a cég problémáit annál inkább a magáénak érzi. Összegezve: lojális, megbízható, bármire rávehető egyén. Jobbat kívánni sem lehet.”

A másik profil olvasása közben rosszallóan összehúzta szemöldökét:

“Nagy Magdolna, 35 éves szintén jól teljesít, munkáját elvégzi, ugyanakkor munkastílusa hagy kívánnivalót maga után. A team leader személyét nem tiszteli, az értelmetlennek látszó utasítások ellen nyilvánosan lázadozik, megjegyzéseket tesz, csak sokadszori kérésre követi őket. Munkája minden területén a lazán kezeli a szabályokat, a maga szája íze szerint értelmezi őket. Túlórázni csak nagy ritkán hajlandó, inkább siet haza a családjához. Mindazonáltal személyisége az ügyfelek és munkatársai körében is népszerű – lazasága, kreativitása sokat lendít a csoport morálján, a problémákat pedig stresszelés nélkül képes kezelni. Összegezve: nonkonformista, lázadó, de nagy tűzzel dolgozó egyén, aki fütyül a cégre.”

Az osztályvezető elgondolkodva maga elé meredt, és azokra az időkre gondolt, amikor még visszaszólt a főnökének, vagy otthagyta a céges bulit, mert nem tetszett neki, meg arra, hogy kiugrik a multiközegből. Oldalra nézett az irodája falán lévő tükörbe, és nagyon nem tetszett neki, amit látott. Egy élére vasalt férfi ült ott, testileg és lelkileg is. Hirtelen ketrecnek érezte az irodáját, magát meg egy fogatlan oroszlánnak, aki csak a cég szabályainak él, és betartatja azokat, a birka beosztottak pedig rettegnek tőle. “Hitelmentes ház, verda, család, presztízs – ismételgette – ez is valami, na csak megéri.”   Kissé megnyugodott, és visszatért a profilokhoz. “Na ezt a Magdolnát betöretem a csoportvezetővel! ” – gondolta szórakozottan. Megint a tükör felé nézett, amelyből legnagyobb meglepetésére 20 éves önmaga tekintett rá, kócos fejjel, rosszalló tekintettel, felmutatott középső ujjal.

Azok a régi szép idők II.

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

“You could be my luck
Even if we’re six feet underground
I know that we’ll be safe and sound
We’re safe and sound“*

A férfi hangosan hallgatta a zenét a kocsiban, jó tempóban haladt, a gyorsforgalmi úton nem sokan voltak rajta kívül. Este volt már, éppen munkából tartott hazafelé. Nosztalgikus hangulatba került a zenétől, dacára annak, hogy nem szerette igazán az ilyen muzsikát, de valahogy a Safe and Sound érdeke érzéseket ébresztett fel benne. Ha meghallotta, mindig eszébe jutottak a régi idők, főleg a munkával kapcsolatban, mivel ott hallotta mindig ezt a dalt. Felkavarodott a múlt, ellepte a fejét, mindenfele kósza, jó emlék száguldozott benne össze-vissza, amelyek az idő szitáján akadtak fenn. A negatív dolgok eltűntek valahol, kihullottak valahogy ezen a szitán, így tulajdonképpen még a munkája is megszépült. Szóval a délutánokra gondolt, amikor hatalmas erőbedobással, de jókedvűen dolgozott, meg a hatalmas raktárra, ahol több ezer doboz, láda, paletta mozgott nap, mint nap. “Jön az áru, megy az áru, pörög az áru” – ahogy fogalmazott az egyik raktáros. Eszébe jutott egy csomó apró részlet, amit szeretett: az irodát narancsra festő naplemente, a raktár sajátos, fémes szaga, az ott dolgozók nyers, őszinte stílusa, a hatalmas morgó kamionok, bennük izzadt, nevető sofőrökkel, a sok viccelődés, ugratás. Mindez végül is most is megvan, de valahogy fakóbb színben tűnt fel minden. “Öregedek biztos, vagy kiégtem? Vagy 2 év múlva már ez a most is régi szép idő lesz?” Aztán dalnak vége lett, a gondolatok pedig valahol kirepültek a leeresztett ablakokon, a férfi tovább vezetett hazafelé, a felesége felé, a vacsora felé, egy jó sör felé.

 

*Capital Cities – Safe and Sound

A két király

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A hatalmas csata után már csak a két király maradt a véráztatta, kormos mezőn. Ménjeik fáradtan horkantak, tajtékzottak, szájuk véres habot vert. A két király tele volt sebekkel, páncéljuk horpadásokkal, de rettenetes pallósaikat kitartóan tartották maguk előtt. Mindkettőnek a másik birodalmára fájt a foga, hosszú-hosszú ideje harcoltak már egymással. Megsarkantyúzták lovaikat, és egy elkeseredett, utolsó vágtába fogtak, pallósaikat magasra emelték, majd amikor egymás mellé értek, és fém fémnek feszült, szikra pattant, vér serkent…

Peti és Balázs nevettek, ahogy a pallósul szolgáló faágak összetörtek a kezükben, hiába voltak a legjobb svéd acélból. Leszálltak a viharvert biciklijeikről, Peti a Csepel Tacskóról, Balázs pedig a Campingjéről.”Hű lovam, pihenj!“- szólt Peti, majd megpaskolta a bringát, mintha tényleg egy hátasállat lenne. “Enyém a Tóvidék, de birtokul megkapod az egyik horgásztavat!” – folytatta Peti. Balázs fáradtan, beletörődően bólogatott, elfogadta, hogy ezúttal vesztett. A nap lemenőben volt, a szántóföldeket és a közeli bányatavakat sárgás, aranybarna fény lepte be. “Micsoda ország! Nem csoda, ha sajnálod! – nevetett Peti. Balázs csak csóválta a fejét, majd felnevetett ő is. Felszálltak a kerékpárokra, majd tekerni kezdtek, hogy hazaérjenek vacsorára és megnézzenek valami mesét. Nem sokat beszéltek visszafele menet, inkább bámészkodtak ahogy beértek a lakótelepre, a kockaházak erdőjébe, ahol szüleik meg a többi ember tévézett, telefonált, főzött, veszekedett, szerette egymást vagy az erkélyén pihent. Még utoljára megálltak egy játszótéren, ahol megbeszélték, hogy holnap találkoznak az iskolában, ami szintén egy ronda kockaépület volt. Nem sok kedvük volt az oskolához, ahol a pórnép közé kellett vegyülniük, és el kellett viselniük a tanárok fontoskodását. Peti és Balázs azonban ezt is néma méltósággal viselte, mint a nehéz vértet, és sisakot.- Na akkor menjünk haza a várainkba, holnap találkozunk! – intett Peti. – Menjünk, de jövőhéten visszaveszem a földjeim! – intett vissza nevetve Balázs. A két lovas elvágtatott a lemenő Nap arany fényében, a végtelen kőrengetegen álló kockaváraik irányába.

Bukowski

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

screen-shot-2012-09-01-at-11-34-31-pm

 

“…szerezz egy nagy írógépet
és amíg a szuterén ablakában
különböző lábak ide-oda szaladgálnak
kalimpálj erősen
verd, had keményedjen

legyen nehézsúlyú küzdelem.

támadj, mint bika a viadalon

emlékezz a jó öreg szívós ebekre
akik olyan jó állták a sarat
Hemingway, Celine, Dosztojevszkij, Hamsun

ha nem hiszed
hogy nem voltak a téboly
határán kicsiny kis celláikban
mint ahogy te mostan

nők nélkül
élelem nélkül
remény nélkül

akkor még nem vagy kész…”

(Hogyan válhatsz nagy íróvá)

Bukowski tényleg nem adta fel. A legtöbb ember egyszerűen felőrlődik, útközben elszórják az álmaikat, és néha bűntudattal gondolnak vissza arra a valakire, akik igazán szeretettek volna lenni. Megadják magukat, egy kis komfortért, jó melóért, és már végük is van. Nem lesznek focisták, felfedezők, tűzoltók, vagy éppen írók. Ha sikerül a dolog, akkor sincs vége a megpróbáltatásoknak. Van aki olyan íróvá lesz, aki egy kis sikerért simán odadobja a lelkét, a közönségnek adja a tökeit, azok pedig soha el nem fogják ereszteni, ír nekik, mert különben csalódnak benne.  Így aztán a kényelmes “íróság” melegében üldögélhet, szorgalmasan, de erőtlenül írogathat, jobb-rosszabb lapokban publikálhat, decens ingben, zakóban nyilatkozhat, keresztbe tett lábakkal, rosszabb esetben még a hol ilyen, hol olyan hatalomnak is hajlonghat. Ilyenkor eszembe jut, hogy a nagyok soha nem panaszkodtak, írtak akkor is, amikor csak a fióknak, vagy senkinek sem írhattak.

Bukowski végül is idős fejjel lett csak jól menő író, addig viszont szegénységben élt, mindenféle kuli munkát elvállalt és sodródott ide-oda az életben. Nem törtetett, nem csatlakozott írói közösségekhez, nem dörgölőzött senkihez, nem állt semmilyen ügy mellé – csak a szenvedélyével, az írással (meg a nőkkel és piával) törődött. Írt, írt, írt mocsokról, szenvedésről, loviról, az ivásról, nőkről, a mindennapokról… írt, keményen, trágáran, karcosan, kompromisszumok nélkül. Igaza van, amikor azt írja, hogy az írás “nehézsúlyú küzdelem”, iszonyatosan megszenvedett érte, hogy írjon, és író maradjon. Végül ha nem ír az ember, akkor legalább így éljen, állja az ütéseket, mindig keljen fel, ha leütik, maradjon meg a gerince, mindig sétáljon egyenes háttal. A kóklereket kiütik, rájuk nem fog emlékezni senki, csak a bajnokokra. Hát ezt tanította nekem egy piás, őrült író.

A bűn

On Szerző: K.R.Á.itt: A Pokolból..., irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Mielőtt Zoltán elájult, ezt hallotta a fölé hajoló mentőstől – Szívrohama van! Defibrillátort, most! Aztán csak jótékony sötétség telepedett rá…

Valamikor később Zoltán ébredezni kezdett, és furcsa mód nagyon jól érezte magát. Szeme még csukva volt, de különösnek találta, hogy ülőhelyzetben van, feltehetőleg egy nagyon kényelmes fotelben. Kíváncsian kinyitotta a szemét. Egy jellegtelen négyzet alapú, ajtó, és ablak nélküli szobában volt. Előtte egy ódivatú irodaasztal állt, mögötte egy hamuszürke arcú férfival, aki fekete öltönyt viselt, haja pedig pedánsan oldalra volt fésülve. Fekete szemeivel áthatóan figyelte, majd kimért hangon megszólalt.

– Kedves Zoltán! Üdvözlöm a Pokolban, ön meghalt, a halál oka szívinfarktus, élt 45 évet. Jómagam pedig a Pokol 25647-es számú ügyintézője vagyok, aki átsegíti a szenvedés határtalan birodalmába.

Zoltán elkerekedett szemmel bámult, majd kiabálni kezdett:

– Ez valami tévedés! Hívják a feleségem! Hol az orvos!!!

A kétségbeesett férfi már-már felpattant, amikor a semmiből egy majd két méter magas, vér borította farkasfejű démon jelent meg, és visszatolta nagy mancsaival. Ezután, mintha ott sem lett volna, eltűnt. Az ügyintéző ingatta a fejét, majd csendben várt, hogy a rémült férfi megnyugodjon. Zoltán lassan összeszedte magát, és megpróbálta feldolgozni a helyzetet.

– Uram, miért kerültem a Pokolba? Nem csináltam semmi rosszat!

A 25647-es ügyintéző, elégedetten bólogatott, majd így szólt:

– Ez a fő kérdés! Máris megválaszolom. Lássuk először is a 7 fő bűnt: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. Nagyon becsülendő, de ezekben bizony maga vétlen, hiszen hívő ember, és nagyon szépen tartózkodott attól, hogy az emberi természet e túlzásaiba essen.

Zoltán büszkén kihúzta magát. Az ügyintéző higgadtan folytatta tovább:

– Tehát ebből következik, hogy a Tízparancsolatot is sikerült betartania. Ez nagy ritkaság, az emberek nagy része legalább egy parancsolatot megsért, és 3 főbűnben ludas.

Zoltán összevonta szemöldökét és némileg felháborodottan tárta szét karjait:

– De hát, kedves ügyintéző! Akkor én mit keresek itt?!!

A 25647-es ügyintéző megértően bólogatott.

– Megértem a felháborodását, de a helyzet az, hogy mi nem csak e fő bűnök, illetve a parancsolat alapján döntünk. A Mennyei Királysággal történt egyezmény alapján az önmagukat becsapó embereket is mi “kezeljük”, hogy így mondjam. Mi itt a Pokolban illetve a Mennyei Királyság azon a véleményen van, hogy ez az egyik legrosszabb dolog amit magával tehet az ember – így ez is egyfajta bűn, s mint ilyen szenvedni kell miatta.  Önnél kedves Zoltán, nagyon egyszerű a helyzet: titkon mindig író akart lenni, és ha belefogott volna, a világirodalom egyik kiemelkedő alkotójává válik.

– Honnan tudja…?

– Mi, kérem mindent tudunk…

– Dehát a nagybátyám például vízvezetékszerelő volt, és mindig festegetett… Ő is itt van a Pokolban?

– Mihályra gondol?

– Igen.

– Nos, Mihály mindig is vízvezetékszerelő szeretett volna lenni, gyerekkorától kezdve, a festészetre csupán, mint passzióra gondolt, ennélfogva a Mennyek Országába került. Az a helyzet, hogy önök, emberek hiába foglalkoznak annyit azzal, hogy önazonosak legyenek, mégsem sikerül, pedig mennyiféle elnevezésük van erre a dologra! Lássuk csak: önmegvalósítás, a saját út megtalálása, önkiélés, kiteljesedés, stb. Rengeteg magazint átlapoztunk mi itt lent. Maga a könnyebb utat választotta, inkább lett jól fizetett hivatalnok! Na hát végeztem, most pedig végtelen, szörnyű szenvedést kívánok!

Zoltán ijedten meredt az ügyintézőre, aki az előtte fekvő aktát kezdte lapozgatni. Még megszólalt volna, de Zoltánt a semmiből újra előbukkanó farkasfejű démon megragadta, és az egyik falon nyíló sötét lyukba lökte.

A 25647-es ügyintéző becsukta az aktát, majd a lezárt ügyek feliratú irattartóba helyezte.

 

Szép halál

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Az öregember merengve ült söre mellett a Jobb, mint otthonban. Rosszkedvű nap volt, borongós, nyomott volt az idő, a törzsvendégek csendesen üldögéltek, és várták, hogy jobb legyen. Vannak ilyen napok, az öreg jól ismerte ezeket, ilyenkor legjobb semmibe sem fogni, semmit sem csinálni, ha lehetséges. Majd egyszerre csak elmúlik ez a furcsa, megmagyarázhatatlan rossz. Az öreg mellett egy félig kiivott söröskorsó volt, mellette a jegyzetfüzete, amibe egy sort sem sikerült még írnia. Az írás sem ment ilyenkor, az ihletet is elvitte valami. Miért vannak ilyen napok? – kérdezte magától az öreg, de eddig nem sikerült rájönnie. Rossz bolygóállás? Az emberek neurózisának tömeges kivetülése? Áhh, hülyeség az egész…

Egyszer csak egy muslica szállt az öregember korsójának szélére, majd óvatosan egyre lejjebb ereszkedett a korsó szélén egyenesen a sárgán csillogó sör felé. Az Öregember felvette a tollát, figyelt, és írni kezdett: “A muslica érzete a remek cseh sör illatát, és nem tudott ellenállni az alatta aranylóan csillogó folyadék hívásának. Egyre csak lefelé araszolt, hogy belekóstolhasson a sörbe, de az tömény, sűrű illat teljesen elbódította, és kóvályogva beleszédült az italba. Kétségbeesetten próbált úszni, de egyre több sört ivott, és furcsa boldogsággal töltötte el, nevetett, és közben arra gondolt, hogy meg fog fulladni… Végül mozdulatlanná dermedt, és kimúlt. Micsoda szép, boldog halál – sörben megfulladni…”

Az öregember mosolygott, hogy csak írt valamit. Felolvasta a kocsmában üllőknek, akik nevettek, és elkezdtek egymással tréfálkozni, beszélgetni, rosszkedvük pedig kitakarodott a kocsmából. “Mégsem olyan csapnivaló, ez a nap, elég hozzá egy muslica is, hogy jókedvünk legyen” – gondolta az öreg, és rendelt egy újabb korsó sört.