Mielőtt Zoltán elájult, ezt hallotta a fölé hajoló mentőstől – Szívrohama van! Defibrillátort, most! Aztán csak jótékony sötétség telepedett rá…

Valamikor később Zoltán ébredezni kezdett, és furcsa mód nagyon jól érezte magát. Szeme még csukva volt, de különösnek találta, hogy ülőhelyzetben van, feltehetőleg egy nagyon kényelmes fotelben. Kíváncsian kinyitotta a szemét. Egy jellegtelen négyzet alapú, ajtó, és ablak nélküli szobában volt. Előtte egy ódivatú irodaasztal állt, mögötte egy hamuszürke arcú férfival, aki fekete öltönyt viselt, haja pedig pedánsan oldalra volt fésülve. Fekete szemeivel áthatóan figyelte, majd kimért hangon megszólalt.

– Kedves Zoltán! Üdvözlöm a Pokolban, ön meghalt, a halál oka szívinfarktus, élt 45 évet. Jómagam pedig a Pokol 25647-es számú ügyintézője vagyok, aki átsegíti a szenvedés határtalan birodalmába.

Zoltán elkerekedett szemmel bámult, majd kiabálni kezdett:

– Ez valami tévedés! Hívják a feleségem! Hol az orvos!!!

A kétségbeesett férfi már-már felpattant, amikor a semmiből egy majd két méter magas, vér borította farkasfejű démon jelent meg, és visszatolta nagy mancsaival. Ezután, mintha ott sem lett volna, eltűnt. Az ügyintéző ingatta a fejét, majd csendben várt, hogy a rémült férfi megnyugodjon. Zoltán lassan összeszedte magát, és megpróbálta feldolgozni a helyzetet.

– Uram, miért kerültem a Pokolba? Nem csináltam semmi rosszat!

A 25647-es ügyintéző, elégedetten bólogatott, majd így szólt:

– Ez a fő kérdés! Máris megválaszolom. Lássuk először is a 7 fő bűnt: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség. Nagyon becsülendő, de ezekben bizony maga vétlen, hiszen hívő ember, és nagyon szépen tartózkodott attól, hogy az emberi természet e túlzásaiba essen.

Zoltán büszkén kihúzta magát. Az ügyintéző higgadtan folytatta tovább:

– Tehát ebből következik, hogy a Tízparancsolatot is sikerült betartania. Ez nagy ritkaság, az emberek nagy része legalább egy parancsolatot megsért, és 3 főbűnben ludas.

Zoltán összevonta szemöldökét és némileg felháborodottan tárta szét karjait:

– De hát, kedves ügyintéző! Akkor én mit keresek itt?!!

A 25647-es ügyintéző megértően bólogatott.

– Megértem a felháborodását, de a helyzet az, hogy mi nem csak e fő bűnök, illetve a parancsolat alapján döntünk. A Mennyei Királysággal történt egyezmény alapján az önmagukat becsapó embereket is mi “kezeljük”, hogy így mondjam. Mi itt a Pokolban illetve a Mennyei Királyság azon a véleményen van, hogy ez az egyik legrosszabb dolog amit magával tehet az ember – így ez is egyfajta bűn, s mint ilyen szenvedni kell miatta.  Önnél kedves Zoltán, nagyon egyszerű a helyzet: titkon mindig író akart lenni, és ha belefogott volna, a világirodalom egyik kiemelkedő alkotójává válik.

– Honnan tudja…?

– Mi, kérem mindent tudunk…

– Dehát a nagybátyám például vízvezetékszerelő volt, és mindig festegetett… Ő is itt van a Pokolban?

– Mihályra gondol?

– Igen.

– Nos, Mihály mindig is vízvezetékszerelő szeretett volna lenni, gyerekkorától kezdve, a festészetre csupán, mint passzióra gondolt, ennélfogva a Mennyek Országába került. Az a helyzet, hogy önök, emberek hiába foglalkoznak annyit azzal, hogy önazonosak legyenek, mégsem sikerül, pedig mennyiféle elnevezésük van erre a dologra! Lássuk csak: önmegvalósítás, a saját út megtalálása, önkiélés, kiteljesedés, stb. Rengeteg magazint átlapoztunk mi itt lent. Maga a könnyebb utat választotta, inkább lett jól fizetett hivatalnok! Na hát végeztem, most pedig végtelen, szörnyű szenvedést kívánok!

Zoltán ijedten meredt az ügyintézőre, aki az előtte fekvő aktát kezdte lapozgatni. Még megszólalt volna, de Zoltánt a semmiből újra előbukkanó farkasfejű démon megragadta, és az egyik falon nyíló sötét lyukba lökte.

A 25647-es ügyintéző becsukta az aktát, majd a lezárt ügyek feliratú irattartóba helyezte.