Forró nyári nap volt, Larry egy parkban ült, egy padon, egy hatalmas, árnyat adó platán alatt. Rövidnadrág, egy ócska, de viszonylag tiszta póló, és szandál volt rajta, a pad mellett ott volt Larry bevásárolókocsija, mindenféle kacattal (esőkabát, konzervek, újságok, üres sörösüvegek, stb) megpakolva. Larry hajléktalan volt. Most is éppen ezen gondolkodott, és hosszú szakállát simogatta közben. Elég szerencsétlenül alakultak a dolgok: jelzálog, válás, alkoholizmus, egy kis munkanélküliség – és már az utcán is találta magát. Végül is túléltem, és a piáról is nagyjából sikerült lejönni… Apró örömök, mint ez az árnyákos fa… Így üldögélt és morfondírozott Larry, amikor a közeli parkolóban megállt egy fekete BMW, és kiszállít belőle egy kövérkés, jól öltözött fickó. Larry felismerte egyik régi kollégáját, aki – úgy tűnik – megcsinálta a szerencséjét. Már akkor is látszott, hogy többre fogja vinni, amikor a gyárban művezetők voltunk… Larry gondolt egyet, és elkiáltotta magát:

– Hé Pete! Hello! Larry vagyok, megismersz?

Pete odapillantott, de gyorsan elkapta a fejét, és kissé zavart arckifejezéssel berohant a szemben lévő irodaépületbe. Larry nem volt túlságosan csalódott, számított a dologra, úgyhogy nyugodtan üldögélt tovább…

…aztán a következő napon jött az Apokalipszis. Legalábbis így nevezte a kevés túlélő, aki megmaradt utána. Háború, vírusfegyverek, járványok, anarchia… Az egész nagyon gyorsan történt, olyannyira, hogy az emberek többségének fogalma sem volt róla, hogy mi ez az egész. Larry meg néhány hajléktalan haverja a káosz kitörésekor felmenekült a hegyekbe, a zord, és hatalmas erdőkbe. Ez minden gond nélkül sikerült nekik, mivel az egymást öldöső embereket továbbra sem érdekelték a hajléktalanok. Egészen jól elvoltak az erdőben, ahol más élelmesebb, és szerencsére jóindulatú emberrel is találkoztak, akikkel aztán együtt vadásztak, gyűjtögettek, és kezdetleges hajlékokat építettek. Lent rettenetes mészárlás folyt, ólmos füst és halál szállt a biztonságos hegyek felé. Aztán csak félelmetes csend maradt, a városok fényei kihunytak, a rádió csak sistergett… Hónapokkal később páran elhatározták a “fentiek” közül, hogy körülnéznek a lenti világban. Larry is így tett. Borzalmas volt, amit ott talált, csak komor, fekete romokat, rengeteg halottat, és néhány kétségbeesett, lompos, rettegő túlélőt. Larry segített akinek tudott, és hasznos tanácsokkal látta el a megmaradt embereket, akik nagyon hálásak voltak a férfinak. Larry szerény maradt, és azt mondta mindenkinek, hogy: az Apokalipszis előtt is ugyan ezt csináltam – csak túléltem haver… Larry önbecsülése visszatért, és méltóságteljesen tolta maga előtt kiszolgált bevásárlókocsiját, és járta szomorúan a halott világot, ahol mindenki hajléktalanná vált. Egy nap, egy már rég halott városban az üszkös romok között egy fekélyekkel, és gennyedző sebekkel borított, csont és bőr férfi szólította meg Larry-t.

– Hé Larry! Hello! Pete vagyok! Nem ismersz meg?

Larry megállt, hosszan nézte a vézna roncsot, majd lassan nemet intett a fejével. Ezután benyúlt a kocsijába, kivett két babkonzervet, az út szélére tette, majd megindult és tolta tovább rozoga bevásárlókocsiját.