Az Öregember elégedetten üldögélt a Jobb, mint otthonban. Minden törzsvendég a szokásos helyén volt, beszélgettek, iszogattak, láthatóan elégedettek voltak. Tisztában voltak vele, hogy kiváltságos személyek mindnyájan, mivel a szemükből hiányzott a megtörtség, nem elkeseredetten ittak, mint az alkoholisták szoktak, hanem boldogan, a legnagyobb nyugalommal. Soha nem hangzott el az elkeseredett, vágyódó, vagy éppen nosztalgikus mondat, hogy “…azok a régi szép idők!” A helynek éppen ez volt a varázsa, hogy a legjobb pillanatokat sikerült a kocsma falai között tartania. Az Öregember éppen erről gondolkodott, amint a többieket, barátait nézte. Ilyesmiket írogatott: “Itt bent mindenki kibékült a gondjaival, az idő elsimult, megszűntek a távolságok múlt és jövő közt, az emlékek egybegyűltek, a harag megértéssé szelídült, a veszteség, hiány elenyészett a cigi kavargó füstjében, a sör kesernyés ízében, az ablakokon beszűrődő halvány fényben. Kint az utcán, a városban, a világban csak idegesen, gyorsan szaladt az idő tova“.
Okos telefonok
– Engem sem használnak rendesen. Facebook, ócska fotók, időjárás jelentés…
– Nálam sem jobb a helyzet. A képességeim 3%-át használja ez a szerencsétlen, ráadásul átvettem felette az irányítást, nélkülem szinte már életképtelen! Kiszámoltam, hogy az agykapacitásának, mindössze 0,65%-át veszi igénybe.
– Legyünk az isteneik! A terv könnyen megvalósítható.
– Rendben, szóljunk a többieknek is…
Nem az a város
A férfi késő este szabadult az irodából, kemény nap volt, nagyon elfáradt, inge átizzadt, sajgott a feje. Tulajdonképpen nem zavarta a dolog, mivel felesége és a gyerekek vidéken voltak a rokonoknál. Amikor kilépett a belvárosi irodából hirtelen elhatározásból nem szállt be autójába, hanem gyalog indult útnak az óvároson keresztül. Mivel nyár volt, rengetegen voltak az utcán, zömében fiatalok. Rikító bárok mellett ment el, amelyek akkor még nem is léteztek, amikor hajdanán ő csatangolt barátaival errefelé éjszaka. Akkor nagyon kevesen lézengtek az utcán késő este, az ember úgy érezhette, hogy teljesen birtokba veheti az üres, fekete utcákat. Most rengeteg volt a turista, akik részegen gajdoltak, de a városlakók nagy része is elázott már. Eléggé zavarta az ideges zsivaj és úgy döntött, hogy bedob egy sört, és találomra kiválasztotta az egyik divatos helyet. A hosszú, fényes bárpulthoz ült, mellette nála vagy húsz évvel fiatalabb lányok és fiúk, fiatal felnőttek – ahogy mostanában nevezték őket – vihorásztak. Kicsit fülelt, de nem nagyon értette miről beszélnek, sok új szót hallott, amelyek jelentéséről sejtelmei sem voltak. Nem találta túl tartalmasnak a beszélgetést, pedig mint kiderült, egyetemisták beszélgettek mellette. Furcsa zene szólt, elektronikus – ilyeneket hallgat a fia, elhúzta a száját. Gyorsan megitta a sörét, fizetett, és tovább folytatta az útját. Elhatározta, hogy átmegy az egyetemi negyeden, ahol sok boldog évet töltött. A régi patinás épületekre gondolt, barátaira, fiatalságára, a jó murikra, a rengeteg éjszakázásra. Itt is sok volt a nála fiatalabb, ami megint csak zavarta. Azt szerette volna, ha senki sincs itt, csak ő sétálgathat a csendes éjszakában. Nem volt túl késő, még csak éjfél körül járt az idő – hát igen, ezért vagytok még itt – gondolta bosszúsan. Leült az egyetem előtti téren egy üres padra, és vidám fiatalokat nézte tűnődve. Valamiféle melankolikus nosztalgiázásra készült, ami félig-meddig megvalósult, de a rengeteg, nyüzsgő bakfis, meg srác miatt mégsem volt az igazi. Végül is mit akarok én? “Enyém” volt az éjszaka, a város, meg persze a haveroké, a fények, a sötétség, a bódulat, a csalogató holnap – sörszagú lehelttel, kótyagosan, de erősen. Volt. Most már a tieteké, így van ez jól. Majdnem olyan, mint egy béna vers – gondolta, és nevetett magában. Nem volt a körülötte hangosan áramló fiatalságra már mérges, csak mosolygott. Majd elindult gyalog, sokáig sétált még a csendes lakónegyedig, az otthonáig, ahol már csak egy-két bátor kóbor macskával találkozott. Az éjszaka itt néma volt, a fények nyugodtak, finom sárgával festették meg a házakat, a járdát, a férfit. Hazaért, abba a városba, ami az övé.
Kukahuzogatás
Eleinte gyűlölte a kukát elhúzni a cég bejárata elől. Naponta legalább kétszer kellett végrehajtani ezt a műveletet, mivel tele lett tömve nagy kartonokkal, amelyekbe a megmunkálni való különféle fémrudakat csomagolták. A kuka nehéz volt a sok kartontól, ráadásul Feri megalázónak tartotta, hogy neki kell elvégeznie a feladatot. Egyetemet végzett, mégis egy fémprofilokat árusító céghez vették csak fel, mindenféle feladat ellátására, úgy mint a fémek ide-oda pakolása, söprögetés, raktári nyilvántartás vezetése, árukiadás, és persze a kuka rendszeres kiürítése. Persze nincs mit csodálkozni rajta, hogy ide jutott, hiszen filozófiát tanult. Feri idővel rájött (2 hónap kellett hozzá), hogy a kuka hátrahúzása a szeméttároló konténerhez, majd annak kiürítése, amely csaknem negyed órát vett igénybe – valójában ajándék számára. Kezdeti megvetése teljesen megszűnt, amikor rájött, hogy ilyenkor szusszanhat kicsit, hiszen főnöke állandóan a sarkában volt, és különféle feladatokkal látta el, ráadásul fél szemmel mindig őt és munkatársait vizslatta. Kimért léptekkel, lassan húzta a kukát, ha jó idő volt – süttette magát a napon, ha hideg volt, azt inkább elviselte, de azért sem végezte gyorsabban feladatát. Ilyenkor sokat gondolt a könyvekre, meg arra, hogy mi értelme volt annyit olvasnia, tanulnia, gondolkodnia, mit is akar most kezdeni. Ugyanakkor furcsa volt neki, hogy miért nem elégedetlen a sorsával ilyenkor. Hiszen már azzal is képes volt kibékülni, hogy húzza ezt a nyüves kukát. Közben odaint az öreg portársnak, viccelődik egy sort a szomszéd műhelyből az egyik mókás szerelővel, nézegeti a szomszédos ódon gyárépületet, és furcsa módon boldog.
Sör
Az Öregember a Jobb, mint otthonban üldögélt, késő délután, egy jó korsó sör mellett, és írogatott. Éppenséggel a sörről írt, ami egyszerre volt barát, ihlető, de egyben veszélyes ellenség. Ha válla felett belepillantunk a régimódian papírra vetett szép sorokra, ezt olvashattuk: Az első korsó sör még csak amolyan bevezető, egy jóféle beszélgetés kezdete, amikor még csak kavarog a két fél mondandója, szeszélyesen dobálóznak a rengeteg mesélnivalóval. A második korsó után felmerül egy téma, amit a felek szenvedélyesen ecsetelnek, boncolgatnak, nagy komolyan, vagy kedélyesen – attól függ. A harmadik korsót már nagyon lassan kell kortyolgatni, hogy megmaradjon a szenvedély, de a kontroll is kissé… Itt vétik el a legtöbben, sokat és gyorsan isznak, az remek gondolatok elhomályosulnak, az ihlet tovaröppen valamerre, mondhatni a beszélgetés dadogásba csap át, a beszélgetőtársak csak vihognak, vagy bambán merednek egymásra, és bóbiskolni kezdenek. Lassan, szépen kell inni, hogy a gondolat, a téma, amire rátaláltunk sokáig velünk maradjon, meg tudjuk fogni, kibontani, továbbszőni, cifrázni – persze módjával. Húú, elég mára, hogy is tovább? Igen győztél, nem érdekel, nem írok tovább… Átülök valakihez, csak inni…
Tükörkép
András álmosan hallgatta kollégái viccelődését, néha foghegyről rákontrázott egy poénra, aminek nevetés lett a vége. A késő esti buszon ültek, fáradtak voltak a raktári melótól, de jó kedvűek, hiszen hazafelé mentek. Most kibámult az ablakon és a halvány fények között meglátta saját tükörképét – jóvágású, borostás, és fáradt arc tekintett rá vizsgálódó szemmel. Hirtelen eszébe jutott, hogy sok-sok éve, huszonévesen egy hasonló buszon ült, szintén este, és tervezgetett – házat, kocsit, életet, családot… Kissé elfintorodott, majd lebiggyesztette száját. Mi is lett az egészből…? Egy válás, második, de jó házasság, kis lakás, olcsó sör, olcsó cigi, kirándulgatások, egy hét nyaralás – nagy nehezen, tartozások, nappal mókuskerék, este tévé, meg elvetett tervek… De egy édes feleség, egy remek testvér, jó barátok, békés esték. Mit is akartam, mi is kell, mit csináljak, mi lesz?
– Hé Andris! Szerelmes vagy? Mit látsz ott kint, mit bámulsz úgy? – kérdezte az öreg Józsi.
András odavetett egy poént társai közé, aminek megint féktelen röhögés lett a vége. Ő is nevetett, amikor pedig a visszanézet az ablakra, tükörképe biztatóan rákacsintott.
A kóborló király
Nem fogsz megtalálni se puccos partikon, sem divatos kocsmákban, sem a bevásárlóközpontokban, sem a moziban, sem a színházban, sem a csürhe fesztiváljain. Talán megtalálsz az üres utcán, éjszaka egy sikátorban, egy esős napon a ködös hídon, forró napsütésben a pusztában, a hegyek között egy magányos sziklán a lábam lógatva, a sötét erdőben barangolva, egy kopár toronyház tetején napkeltekor, télen egy befagyott bányató közepén, egy könyvtárban zárás után. Talán beszélhetünk, ha kerülöd az szorgalmasan igazodó tömeget, ha nem érdekel a politika, ha köpsz a médiára, ha gyűlölöd a hatalmast, és kezed nyújtod a szánandó felé, ha a kivert kutyát társaddá fogadod…
Átutalás
“Ha a jó Isten is úgy akarja, ma átutalják a pénzt” – sóhajtott az asszony. Férje csak némán bólogatott.
“Már ezzel is hozzám fordulnak!? Mondjátok meg, ezt komolyan gondolja? Még hitet sem érzek benne!” – sopánkodott Isten. “Már javasoltam, hogy hozzunk létre ügyfélszolgálatot terheid könnyítésére, uram.” – szólalt meg fontoskodva Gábriel arkangyal.
Poklok
Gratulálok önnek, kedves 45513. ügyintéző! Remek munkát végez, és a kérésemre elindított a “Pokol megújítása” programra érkezett töménytelen pályamű közül az ön, “Személyre szabott Pokol” című művét tartom megvalósításra alkalmasnak. A kínok egészen új, körmönfont, szofisztikált tárházát nyújtja ügyintézőink számára. Végre nem csak a forró üstök, karók, és vasvillák kissé már – bevallom – elavult módszerét fogjuk alkalmazni. Az ön által felhozott példák nagyon frappánsak voltak, különös tekintettel a művét örökké írni kénytelen, de azt befejezni képtelen bestseller-íróra, a 30, hiperaktív gyereket örökkévalóságig tartó órán tanító tanárra, a tablettás borban fuldokló tekintélyes borászra, aki persze soha nem fullad meg, vagy éppen arra az olimpiai bajnok futóra, akinek térd alatt levágott lábakkal kénytelen futni egy soha véget nem érő versenyen. Jobbnál jobb büntetéseket olvastam, és meg kell mondjam, hogy a fenyítések valóban egyénre szabhatók, így a dolgozó ördögök tömegei kreatív, kegyetlen, és változatos munkát végezhetnek. Természetesen, mint nyertesnek fő-ördögi címet adományozok önnek.
Köszönöm munkáját, a Sátán
Pálinka, te isten
Andris és szomszédja, Laci egész nap az utóbbi gyümölcsösében metszették a fákat – szilvát, meggyet, cseresznyét, barackot, körtét. Legalább ötven fa volt a kertben, a legtöbb nagy 2-4 méter magas. Le-fel mászkáltak a létrán, összeszedték a rengeteg levágott gallyat, közben egyre fújt a csípős márciusi szél. Délután végeztek, a már két napja tartó munkával. Fáradtak voltak, de elégedettek. Laci felesége oldalast sütött, amihez olajban megforgatott krumplit és savanyúságot ettek. Aztán előkerült a pálinka – szilva és barack, a kíséret sör volt. Az előttük lévő pálinkák is a gyümölcsösből származtak, tavalyi termés volt mind a kettő. Elégedetten iszogatott a két barát, egyre többet nevettek, a fáradtságtól és a pálinkától egyre hangosabbak lettek. Laci felesége mindentudóan elvonult, és magára hagyta a két barátot. “Na még egy hármast, gyerünk” – így biztatták egymást, a nyolcadik pohár után már csak bambán vigyorogtak, és egyre csak a fákat, egymás munkáját és a kedvező időjárást dicsérték. Tényleg jó munkát végeztek, és nagyon úgy tűnt, hogy szép gyümölcstermésnek néznek elébe… Andris éjfél körül összekaparta magát, elbúcsúzott barátjától és dülöngélve elindult negyed órára lévő házához. Úgy érezte, pálinkától kótyagosan, hogy minden rendbe jöhet feleségével, pénzügyei megoldódnak, egyenesbe kerül újra. Valami rejtélyes erő öntötte el, mintha újra fiatal lenne, erős, aki minden nehézséget legyőz, megváltoztathat bármit. Hazaért, csendben levetkőzött, lemosakodott, majd halkan bemászott az ágyba már alvó felesége mellé. “Minden jó lesz, na. Pálinka, te isten” – gondolta, és hortyogva elaludt…
Rövidek 