Címke: story

A boldog

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Attila 5:30-kor kelt fel az ébresztő hangjára. A jelzés kutya ugatásra volt beállítva, mivel a férfi nagyon szerette a kutyákat. Megmosakodott, felöltözött, megette az öreganyja által kikészített reggelit (kifli és sajt), és megivott egy pohár tejet. Felvette a kissé ómódi kabátját, cipőjét, és már szaladt is ki az egyszerű, de takaros házból. Az udvaron egy virgoncan ugrándozó tacskó, Rézi fogadta, akit gyorsan még megsimogatott. Az öreganyja még aludt. Sietnie kellett, hogy elérje a falun csak 4 óránként áthaladó buszt. Ma is sikerült,  6:00 kor már a megállóban volt. Felszállva az öreg sofőr kedvesen köszönt neki:

– “Jó reggelt Atesz! Hogy ityeg?”

– “Fityeg!” – válaszolta Attila.

– “Az a lényeg!” – nevetett a sofőr, és már indult is.

A pöfögő, piszkos buszon 4-5 ember gubbasztott még, akik mind bólogattak, vagy intettek Attilának, ő pedig elmotyogott egy köszönést: ‘Reggelt! Elhelyezkedett a szokásos ülésén, és kényelmesen hátradőlt. A közel 1 órás úton bámészkodva nézte a folytonosan változó tájat, az öreg tanyákat, a ködben úszó szántóföldeket, majd az egyre sokasodó, szürkén meredező ipari létesítményeket, és az egyre közeledő nagyvárost. A busz 7:10-kor ért a város központi buszpályaudvarára, ahol másik három társa, és kísérőjük már várt Attilára. Mosolyogva köszöntötték. A csapat különösen festett, mivel Attila és a másik három Down-szindrómás volt, kísérjük ellenben egy magas, jóvágású fickó. Attila és társai magukon viselték a “betegség” jegyeit:  lapos arc, egymástól távol ülő szemek, kicsi orr, elálló fülek, egyenes haj, rövid végtagok, alacsony növés. A körülöttük várakozók idegenkedve, vagy éppen szánalommal méregették őket, azonban ők rá sem hederítettek a többi emberre. A csapat jókedvűen várakozott egy buszra, amely 7:20 perckor indult, és elvitte őket egy közeli autógyárba. 8:00-ra értek be a gyárba, ahol aztán a szalag mellett válogatták a megállíthatatlanul áramló gumi, és fémdarabokat. Attila és egyik társa, Tamás tömpe ujjaikkal nagy lendülettel, villámgyorsan válogatták ki a szabványnak nem megfelelő darabokat. Négyszer 10 perc szünet járt egy nap, illetve 30 perc ebédszünet. A munkavezető elégedetten nézte a két “tónit”. Így nevezte a többi melós a down-szindrómásokat, merő szeretetből, amit ők is éreztek, és annak idején ferde mosollyal jóvá is hagyták az elnevezést. Az etimológiát a munkavezető a következőképpen vezette le: down-osok – dównik – tónik. Szóval a tónik hibátlanul dolgoztak, sokat nevetgéltek, dacára annak, hogy a nap nagy részét a szalag mellett töltötték. A jóindulattal csak közepesnek titulálható gyári menzán mindig jóízűen fogyasztották el az ebédjüket – jelen esetben főtt krumplit, rántott húst, és vegyes vágottat. Dolgoztak tovább fáradhatatlanul, egészen a műszak végéig. A munka végeztével pedig a legnagyobb elégedettséggel szemlélték a futó-szalag végében felhalmozódott dobozhegyeket – munkájuk eredményét. A munkavezető sokat figyelte őket, de soha nem látta őket szomorúnak, vagy elégedetlennek, dacára az alacsony fizetésnek, és monoton munkának. Attila éppen befejezte a melót, amikor a munkavezető hirtelen odalépett hozzá:

– Ügyes voltál Atikám!

– Köszönöm! – válaszolta amaz nevetgélve, szemüvege mögül pislogva.

– Mond csak, boldog vagy? – kissé sutának érezte a kérdést a munkavezető, annyira, hogy bele is pirult.

– Heeee?  – felelte Attila, és összehúzott szemöldökkel, gondolkodva nézett rá, majd elmosolyodott.

– Na, semmi. Viszlát holnap! – sütötte le szemét a munkavezető, és visszaballagott az irodájába. Attila pedig hazaindult a kis házba, öreganyjához, hogy kora este még játsszon egy keveset a Rézi kutyával.

Ünnepek

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalom4 hozzászólás

Az öregember és egy kisfiú a hatalmas bevásárlóközpontban tébláboltak tanácstalanul, elcsigázottan. Bronzvasárnap volt, az üzletek pompás díszekkel voltak teleaggatva, minden sarkon sudár karácsonyfák álltak, ezerfényű égők csillogtak, negédes melódiák szóltak a hangszórókból. A kissé pocakos öreg elnyűtt, de elegáns, mélyvörös kabátot viselt, ősz, hófehér haja volt, és hosszú szakálla. A 5-6 éves forma fiúcska is egyszerű, de rendezett ruházatot viselt, ami kissé ódivatúnak tűnt a többi gyerekéhez képest. A fiúnak igazi angyalarca volt, és göndör-bongyor aranyszőke haja. Aki figyelt volna rájuk, annak feltűnt volna, hogy van bennük valami furcsa, megfoghatatlan, ráadásul megmagyarázhatatlan szomorúság ült arcukon. Mivel azonban az emberek rájuk se hederítettek, olyan volt mintha ott sem lettek volna, csak fáradtan sétáltak, majd leültek az egyik játéküzlet előtti padra. Figyelmesen nézték az ajándékokkal megpakolt, rohanó embereket. Azoknak az embereknek az arcát, akik még nem vett semmilyen ajándékot valamiféle idegesség, feszültség tükröződött. Ellenben akiknél már méretes csomagok voltak, azokon elégedettség, megkönnyebbülés tükröződött, de ugyan úgy siettek, mint akiknek még semmije sem volt. Siettek haza, siettek egy újabb ajándékért, vagy siettek ki tudja miért… A vásárlók így kavarogtak az öreg és a fiúcska előtt, egymásra se nézve, lökdösődve, a kirakatokat bámulva. Egy háromtagú család ért a padhoz, amin azok ketten ültek. A körülbelül 7 éves kislány sírva rángatta anyja kezét, majd a földre vetette magát. “Barbieeee… kell…! ” – visította miközben vergődött a földön. Az anya kiabált, az apa csak pipogyán álldogált mellettük, és feszengve figyelte a körülöttük örvénylő embereket. Az öreg és a fiúcska szomorúan nézte a családot néhány percig, amikor is az anya végül így szólt: “Jól van, jól van, megkapod, a Jézuska előbb meghozza, rendben?”  A kislány szipogva, de megnyugodva felkelt a földről, és már húzta is szüleit a játékboltba. A Barbie baba boldogan mosolygott a kirakatban. Az öreg és a fiúcska szomorúan összenéztek, majd egymásra bólintottak, felálltak, és sietve a kijárat felé vették az irányt. Nem volt könnyű átvágni az embertömegen, de csak elérték a kijáratot. A bevásárlóközpont előtt egy rongyokba burkolózott hajléktalan tanyázott, aki, amikor meglátta a párost, szemei hitetlenkedve elkerekedtek, és így kiáltott a járókelőknek: – Emberek! Úr Isten!!! Ott megy a Mikulás és a Jézuska!!! Az emberek nagy része rá se hederített a hontalanra, aki pedig mégis, az csak jót nevetett rajta. Az öreg és a fiúcska aztán hirtelen eltűntek, mintha ott sem lettek volna, olyan helyeket keresve, ahol még igazán várták őket. A hajléktalan meghúzta a tablettás borral teli üvegét, és motyogott még valamit a Karácsonyról…

Erzsi és Magdika

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Erzsi és Magdika a Duna Korzón ültek egy cukrászdában. Szép, tiszta tavaszi idő volt, május 1, szombat. Turisták és budapestiek sétáltak a nyugodalmas délelőttön, láthatóan mindenki örült a ragyogó időnek. A két elegáns, idős hölgy is elégedetten sütkérezett a langyos, kellemes napsütésben. Erzsi Rákóczi túróst, Magdika pedig francia krémes evett, a sütemények mellett két cappuccino várt elfogyasztásra.

– Jó régen nem találkoztunk már Magdikám! – szólalt meg sóhajtva Erzsi, akinek a tavaszi, bézs színű kabátkáján egy remekül megmunkált, apró kövecskékből kirakott macska díszelgett.

– Igen, nagyon-nagyon rég…  – bólogatott Magdika, akinek blézerén egy ezüst kígyócska volt kitűzve. – Finom a krémes Erzsi – folytatta, majd elmélázva nézte először a Budai várat, majd a Gellért-hegyet.

Erzsi is a hegyet nézte, amely nagyszerűen festett a napsütéses időben, tetején a Szabadság-szoborral. Kissé lemondóan csóválta a fejét, majd felsóhajtott:

– Magdikám emlékszel, 200 éve, amikor itt is tarthattunk gyűlést, hjajj… azok az éjszakák…!

– Hát igen, egyre nehezebb jó helyet találni… főleg, ha eszünk is… bólogatott Erzsi. Van áldozat? – kérdezte mosolyogva.

– Persze, 14 éves… szép lányka – válaszolta vidáman Magdika.

A két idős hölgy szépen megitta a cappuccinóját, majd intettek a pincérnek. Fizetettek, felálltak, megölelték egymást. Elmenő félben, még utoljára odafordultak egymáshoz.

– Tar-kő, éjfél… puszi – intett Magdika.

– Pá, jó repülést… – nevetett a távolodó Erzsi.

Balaton-parton

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A csöndes, álmos partot békés hullámok csapkodják, halkan loccsan a köveken a víz. Minden lassú, a mozgás, a gondolatok, az érzések. Egy, a parton álló fűz jobbra-balra hajladozik, dús lombjának vége a tóba lóg. Egy stéghez kikötött fa ladik nekiütődik a stég vaslábának, és ütemre koppan. A száraz, magas nád sustorog valamit az időről. Hirtelen a nádasból récék rebbenek fel, és tovaszállnak. Egy cikázó, ezüst hal csobban, és fodrot vet a vízen. Messze, bent egy csónak ring, benne egy horgász gubbaszt és várja az ezüst halat. A horgász feletti sárgás felhők magukat nézik a Balaton tükrében. A Nap lassan ellobban, még nagyobb a csend.

Positano

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom9 hozzászólás

Az idősödő férfi, D. egyetlen, és igen komoly hobbija a festegetés volt. “Festegetés” – ezt a szót a felesége használta, kissé lesajnálva ezt a tevékenységet, mivel pénzt nemigen hozott a házhoz. A férfi ugyanis nagyon ragaszkodott minden művéhez, és csak nagyon ritkán vált meg pénzért valamelyiktől. Unalmas, papírtologató munkája után valóságos felüdülést jelentett számára a pompás színekben, és hangulatokban elmerülni, amelyek keze nyomán a vásznakon kavarogtak. Két felnőtt gyermeke sem különösebben tartotta nagyra e hobbit. Persze illendőségből megdicsérték apjuk tájképeit, amiből persze saját házaik falait is díszítette jó pár darab. Egészében véve viszont a tágabb család is amolyan hóbortnak tartotta a férfi festői ambícióit. Ő persze ezt nagyon jól tudta, és nem esett túl jól neki a dolog, de az évek előrehaladtával már nem törődött vele, és csak azért is festett tovább. Egyedül legjobb barátja értékelte a festményeket, akivel sokat beszélgettek a művészetről, alkotásról, életről. Barátja egyébként egy apró, óvárosi könyvesbolt tulajdonosa volt, ahol nagylelkűen több kiállítást is rendezett D.-nek. A férfi legkedvesebb témája Olaszország volt, ahol sok boldog hetet töltöttek feleségével és gyerekeikkel az évek során. D. nagyon szeretett volna Itáliában élni, de az asszonyt sehogy sem sikerült rávennie a költözésre. Ennek ellenére gyakran hangoztatta, hogy: “Márpedig Itáliában kéne élni, mondjuk Positanoban! Minden más, a színek, a fény, a levegő!” Aztán persze mindenki csak legyintett erre, egyedül barátja bólogatott mindig egyetértően. De csak nem történt semmi, ahogy nagyon sok dologgal az életben – vágyak maradnak csupán, amelyek az emberrel együtt megöregednek. D. is csak öregedett, önarcképén megjelentek a ráncok, haján a dér. Majd egy napon megtudta, hogy rákja van. A hosszas és gondos gyógykezelés ellenére D.-nek csupán hónapjai maradtak hátra. Ekkor is festett, ráadásul legkedvesebb olasz városáról Positanoról készített látképet. A színpompás, ezernyi kis részletből, és árnyalatból összeálló festményen ott tündökölt ez a remek város – az egész hegyet beborító színes házakkal, a fenséges Santa Maria Assunta templommal, a kikötővel, a hajókkal, a türkiz tengerrel, a városban sétáló emberekkel, az egész város hátterében pedig a felhők felé nyúló hegyekkel. D. gyakori rosszullétei ellenére, erejét megfeszítve dolgozott, és minden apró részletet nagy műgonddal festett meg. Miután kész lett, barátja lelkére kötötte, hogy a festmény legyen az övé, és tegye ki a boltjában, és minden nap nézze meg alaposan. D. végül elhunyt, a festmény pedig akaratának megfelelően a könyvesbolt falára került. Barátja minden nap megnézte a képet, de nem értette, vajon barátja miért kérte erre. Aztán egy nap furcsa érzése támadt, de eleinte nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is. Egyre figyelmesebben kezdte nézni a festményt, és egy nagyon különös dologra lett figyelmes. A képen látható apró emberek – nem voltak nagyobbak egy borsószemnél – között volt egy, amelyik minden nap a festmény különböző pontján tűnt fel. Hol a tengerparton állt, hol egy ház ablakában könyökölt, hol egy étterem vagy kávézó teraszán üldögélt, hol a tengerben úszott, vagy éppen kikötőben horgonyzó jacht fedélzetén bámészkodott. A könyvesboltos először nem akart hinni a szemének, de egészen biztos volt benne, hogy a távoli alak maga D. Felfedezéséről senkinek sem szólt, de minden nap boldogan, mosolyogva nézegette a festményt, amelynek ez volt a címe: “La dolce vita, Positano.“

Mindenki kutyája

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom3 hozzászólás

A foxi kimerülve feküdt gazdája mellett, egy hatalmas, színes napernyő alatt. Miután alaposan megfuttatták a tengerhez közeli dombokon, nem volt máshoz kezdve, mint a henyéléshez. Gazdái valamilyen érthetetlen okból elhurcolták erre az idegen vidékre, ahol iszonyatos hőség fogadta. A majd egy napos út is megviselte, kosarában kellett kushadnia, és csak néhány percre engedték ki az autóból. Most meg itt van, ki tudja meddig? Hol vannak a megszokott fák, sarkok, barátok, az öregember akit minden reggel megugat? Szomorúan bámult maga elé. Mit is tehetnék? – gondolta, azt csinálom, amit a gazdi szeretne. Ha már itt vagyok, körülnézek! – lassan felkelt, tétován felnézett gazdájára, majd amikor az engedélyt adott – Menjél csak Tóni! – nekiiramodott a partnak, ahol sziklák, és homokos öblök váltakoztak. Tóni izgatottan szaladgált, mivel ezernyi új szagot és illatot érzett – a sós tengerét, halakét, a parton szétszórt csigákét, kagylókét, és egyéb tengeri herkentyűkét. Aztán ott voltak a sirályok, amelyek vijjogva szálldostak el az ugató foxi elől, aki megrészegülve szaladgált keresztül-kasul a parton a napozók és fürdőzők legnagyobb derültségére. Aztán Tóni megint elfáradt, visszament gazdájához, leült, és kíváncsian nézte a partot, meg szimatolta a tenger felől érkező szelet. Amint így szemlélődött egyszer csak a part távoli pontján feltűnt egy középtermetű, barna kutya. Fajtájára nézve semmi biztosat nem lehetett állítani, így Tóni a “korcsok”, nem túl dicső kategóriájába helyezte. Az eb vidáman szedte lábait, és mindenkihez odasompolygott. A legtöbben csak mosolyogtak rajta, sokan megsimogatták, egyesek pedig enni is adtak neki, és persze olyanok is voltak, akik mérgesen elzavarták. Mindenesetre a jövevény nem zavartatta magát rátelepedett a napozóágyakra, aki pedig barátságos volt vele, arra még fel is ugrott. Tóni csodálkozva, hátracsapott füllel nézte a különös kutyát, aki úgy járkált a parton, mintha az egész az övé lenne, a nyaralókat is beleértve. A barna kutya aztán odaért hozzájuk is. Tóni és a különös eb udvariasan megszaglászta egymást, ahogy illik, majd amikor megbizonyosodtak róla, hogy a jó szándékkal vannak egymás iránt, váltottak néhány szót:

– Micsoda kutya meleg van itt! Hogy lehet ezt kibírni? Ide valósi vagy? – kérdezte Tóni.

– Megszoktam már ezt a hőséget, van egy jó kis étterem a közelben, ott megengedik, hogy hűsöljek. Itt élek már születésem óta! Hát Te honnan való vagy?

– Északra, ott kellemesebb az időjárás, nincs ekkora meleg. – válaszolta Tóni. Hol van a gazdád?

A barna kutya csodálkozva nézett, majd nevetve ezt mondta:

– Én mindenki kutyája vagyok! 

Ezzel már ott sem volt, és ugatva odaszaladt egy közelben napozó családhoz. Tóni még sokáig nézett utána.

Három óra pihenő

On Szerző: K.R.Á.itt: A Pokolból..., irodalom2 hozzászólás

A Halál fáradhatatlanul dolgozott, hiszen rengeteg ember halt meg a világon, minden percben. A Halál mindenhol ott volt, hiszen nem jelentett számára gondot egyszerre akár több millió helyen ott tartózkodnia. Az eltávozókat távolságtartó közönnyel kísérte át a másvilágra, kit-kit hite szerint – a Mennyek Országába, a Pokolba, Nirvánába, Valhallába, vagy éppen a Semmibe, a teljes sötétségbe. Lévén, hogy a Halál valamiféle rettenetes istenség volt, nem érezhetett fáradságot, tette a dolgát az idők kezdete óta. Mégis, nagy ritkán “megpihent”, egyszerűen valami mást akart csinálni, mint szokott, és ilyenkor senki nem halt meg a világon. Ezek a szünetek oly rövidek voltak, hogy igazán senki fiának nem tűntek fel.

A Halál most is megpihent, kiválasztott egy várost, és megjelent annak egyik utcáján. Persze nem úgy, ahogyan egyébként kinézett – fekete kámzsában, kopasz, fal fehér fejjel. Kopasznak ugyan most is kopasz volt, de arca napbarnított volt. Divatos inget, szűk szövetnadrágot, remek bőrcipőt viselt – tehát, aki ránézett, egy fess, sikeres férfit láthatott, akinek bizonyosan jó állása van. A Halál tehát zsebre tett kézzel sétálgatott, először egy hangulatos, fákkal teli parkban, majd végigkorzózott egy bevásárlóutcán, ahol érdeklődve nézegette a kirakatokat. Tudta, hogy a sok kacat hiábavaló, mégis szórakozottan bámészkodott egy bő fél órát. Aztán átsétált egy hídon, ki a belvárosból, a régi házak között kószálva egy kórházhoz ért. Elgondolkodva megtorpant előtte, majd bement a bejáraton. Az előtérben szemügyre vette a kifüggesztett táblát, amelyen az egyes osztályok elhelyezkedését jelölték. A Halál a harmadik szintre liftezett, a Szülészeti Osztályra. Hamar megtalálta, amit keresett. Egy nagy ablak mögött ott sorakoztak az újszülöttek bölcsői, amiben a pár napos csecsemők nyugodtan aludtak, sírtak, vagy virgoncan rugdalóztak. A Halál átható kék szemei megvillantak, vidámság, csodálat, és áhítat furcsa kevercse kavargott bennük. Éppen nem volt senki a folyosón, így a Halál fennhangon megszólalt:

“Üdvözöllek titeket e világon. Legyetek boldogok mind, tartózkodjatok a gonoszságtól, tőletek pedig tartózkodjon minden rossz. S  ha majd sok-sok év múlva találkozunk, legyetek békében önmagatokkal, hagyjatok teljes életet hátra, emlékezetetek pedig legyen szép.”

A csecsemők nagy csendben hallgattak, még a legnyűgösebb is megszeppenve nézelődött felé. Ekkor egy nővér tűnt fel a folyosón, és odalépett a Halál mellé.

– Nahát! Milyen nyugodtak! Ritka az ilyen. Melyik az öné?

A Halál kissé zavartan bámult a nővérre, majd gyorsan kapcsolt, és így válaszolt:

– Jobbról a második. Ugye milyen szép?

A nővér helyeselt, majd elköszönt, és bement az újszülöttek közé. A Halál még egyszer visszanézett, majd kisietett a kórházból. Ha valaki követte volna, igazán meghökken, hiszen az egyik sarkon befordulva egyszerűen eltűnt. Visszatért dolgozni.

Rutin

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott reggeli, kávé. Autóút a munkába, halovány hajnali fények, álmos emberek a volánok mögött. Ügyintézés egész nap, nevetgélés a kollégákkal, veszekedés a kollégákkal, cigizés, és sztorizás a dohányzóban, ebéd a kantinban, aztán kávé, délutáni hajtás, fáradság. Aztán hazafelé megint a kocsiban, át A Nap arany fényein, a sztrádán, otthon vacsora, előtte kutyasétáltatás, vagy mozi, talán találkozás egy baráttal, késő este tévénézés, alvás. Ezután újra – korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott, reggeli, kávé… D. a hétvégéken, ünnepekkor és utazásai alkalmával esett ki ebből a ritmusból. Ezek a szünetek jól estek neki, de nem volt kifogása ellene, hogy visszarázódjon e napi rutinba.

Éppen a dohányzóban álldogált egyedül, amikor ezen gondolkodott. Ez a rutin dolgot meglehetősen degradálónak találta. A maga részéről ebben a látszólagos ismétlődésben és annak millió apró részletében is meglátta a költészetet, úgy, mint: a furcsán kavargó cigifüstben, az autó előtt felrebbenő madarakban, egy-egy mesterien elkészített ebédben, vagy vacsorában, egy popdalban, az irodaépületek felett néha valószínűtlenül színesre festett felhőkben, valamelyik kollégája szemében, ahol egy pillanatra fellobbant lelkének valódi fénye, és még sok másban. A nehézségek ellenére amit a élet/sors/Isten támasztott vele szemben, illetve átlagos életvitele ellenére D. boldognak érezte magát. Kifújta a füstöt, elnyomta a cigit, és visszament dolgozni.

Hazafelé

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalom5 hozzászólás

K. hazafelé hajtott a munkából. Csupán tíz perce volt úton, de a vezetés hatására már kiment belőle a munkahelyi feszültség. Nyugodtan vezetett, amolyan meditációnak tartotta a kocsikázást, tekintve, hogy otthon várta a második műszak, a felesége és a két rosszcsont fia. A gyorsforgalmi úton mégis meg kellett, hogy álljon, mert egy konténervonat haladt át az úttal keresztben. K. levette a gyújtást és megadóan nézte a véget nem érni akaró vonatot. Bámészkodás közben, egymást kergették fejében a gondolatok – mi lesz a vacsora, holnap kell fizetni a biztosítást, fáradt vagyok, ki is vagyok? Az utolsó gondolatfoszlányon meglepődött.

– Ki is vagyok? – mondta ki hangosan. K. vagyok, 42 éves, banktisztviselő, férj, két gyerek apja. – válaszolt magának.

Lebiggyesztette száját, eszébe jutottak egyetemi évei, amikor irodalmi ambíciói voltak, és legjobb barátjával merész álmokat szőttek betűkből sikerről, írói hírnévről. Írtak a kocsmában, az egyetemi előadások szüneteiben, otthon, a parkban, részegen és józanon, éjjel és nappal…

A konténervonat végre elhaladt, a lámpa zöldre váltott, gázt adott, és száguldott tovább otthona felé. K. hazaérve vacsorázott a családdal, beszélgettek, megnézték a gyerekekkel együtt a híradót, aztán valami bűnügyi sorozatot néztek a feleségével, aki persze megint elaludt. K. álmosan kapcsolgatta a tévét, amiben semmi nem volt, dacára a 60 adónak. Mindig ez a sok hülyeség… Hirtelen mosoly suhant át az arcán, levette a hangot a tévéről, kibújt a paplan alól, és a garázsba sietett. A sok lim-lom között turkált, egy régi kartondobozt keresett, amit aztán meg is talált. Áhítattal forgatta, majd kinyitotta. Egy paksaméta géppel és kézírással teleírt lap volt benne. Versek, novellák, egy be nem fejezett regény… Leült a munkapad mellé, és izgatottan olvasni kezdte a lapokat, egyiket a másik után, néha felnevetett, vagy komolyan nézett maga elé. Aztán kezébe került egy novella, szemöldöke homlokáig felszaladt, ahogy ezt olvasta csodálkozva:

“K. hazafelé hajtott a munkából. Tíz perce volt úton, de a vezetés hatására már kiment belőle a munkahelyi feszültség. Nyugodtan vezetett, amolyan meditációnak tartotta a kocsikázást, tekintve, hogy otthon várta a második műszak, a felesége és a két rosszcsont fia. A gyorsforgalmi úton mégis meg kellett, hogy álljon, mert egy konténervonat haladt át keresztben. K. levette a gyújtást és megadóan nézte a véget nem érni akaró vonatot. Bámészkodás közben, egymást kergették fejében a gondolatok – mi lesz a vacsora, holnap kell fizetni a biztosítást, fáradt vagyok, ki is vagyok?”

A dolgok állása

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom4 hozzászólás

A Halál hagyományos viseletében, fekete darócruhában, csuklyáját hátrahajtva üldögélt egy magas, emeletes épület tetején, vékony ujjaival a térdén dobolt. A Háború mellette lógatta a lábát, ütött-kopott vasvértet viselt, tarajos sisakját letette maga mellé. Éjsötét haját összeborzolta a szél, fejét kissé félrebillentve, figyelmesen hallgatta beszélgetőtársát.

– “Soha ennyi dolgom nem volt. Hihetetlen mit tettél velük” – szólt a Halál, miközben kopasz fejét csóválta. A Háború hideg, zöld szemei vidáman csillogtak.

– “Nem csak az én érdemem. Maguktól is ölik egymást – szerelem, pénz, önzés, eszmék, hit – szinte mindenért egymásnak mennek. Nincs nyugtuk, háborúznak nap, mint nap – házasságban, munkahelyen, autóban ülve a dugóban, a bevásárlóközpontokban, még magukkal is, szakadatlan. Mindenhol ott vagyok. Jól mondják – az ember embernek farkasa” – válaszolt  mosolyogva a Háború.

– “Hát kevesen mennek el békével… én már csak tudom. Szerencse, hogy vannak még jók, vagy nem lenne ellensúly, és lehúzhatnánk a rolót. El tudnád képzelni, hogy vége legyen?” – húzta fel vékony szemöldökét a Halál.

– Örökké így lesz, ahogy elrendeltetett, ahogyan mindig is volt. Élnek, boldogok, élnek és ölik egymást, élnek, aztán meghalnak, és jönnek az újak, mindig jönnek. Mi pedig aratunk. – mondta a Háború.

Egy ideig nézték a várost, ahol a millió ember nyüzsgött, valakit éppen kiraboltak és megöltek, valakik éppen veszekedtek, valaki túllőtte magát, valaki részegen sírt. De volt más is – két barát örült egymásnak amikor véletlenül összetalálkozott, egy kisfiú boldogan sétáltatta a kutyáját, egy fiú örömmel vitt virágot a szerelmének, egy utcazenész jókedvűen énekelt és gitározott közönségének. Az egyik téren egy különös, színes ruhás alak kószált az emberek között, akik észre sem vették őt. A kócos, langaléta  Szeretet kutatva nézett fel az épület tetejére, és kajánul intett a fent ülő két alaknak. Azok visszaintettek neki.